1989/1990

Az író politikus a ’89-es bársonyos forradalom kapcsán tekint vissza két évtized távlatából a kelet-európai rendszerváltás előzményeire és lefolyására. Vázolva a történtek hozadékát és hátrányait, egyebek közt megállapítja: „Pozitívan kell értékelnünk a szabad szervezkedés lehetőségének biztosítását, ezzel elsősorban politikai téren tudtunk élni. A civil szerveződések tevékenységének szintje elmarad a kívánatostól, ezen a téren további erőfeszítésekre lesz szükség. Fontos momentum volt az állami szerepvállalás leépítése több területen, a decentralizáció megteremtése, az intézményi autonómiák megerősítése. Ezen a téren főleg a helyi önkormányzatok működése említhető pozitív példaként. Létrejött néhány új intézmény (legfontosabb az egyetem), más intézmények – főleg kisiskolák – viszont különböző okok miatt sajnos megszűntek. Nem jó a helyzet a nyelvhasználat terén, s az is kellemetlen tapasztalat, hogy az elmúlt időszakokkal összehasonlítva csökkent a közösségi összetartás szintje. A meghasonulás jelei is érzékelhetőek a mai szlovákiai magyar társadalomban. Az elbizonytalanodás, a belső küzdelmekre elpocsékolt fölös energiák pedig hiányoznak a jelentősebb célok megfogalmazása és elérése érdekében kifejtendő igyekezetek mögül. A legnagyobb hiba pedig elfogadni a nacionalista szlovákok sugalmazását, amely szembeállítja a sikeresség és a hatékony gazdasági érdekérvényesítés gondolatát a magyarságunkhoz való hűséggel. A helyes válasz ugyanis erre a kérdésre nem a vagy-vagy, hanem az is-is filozófiája. Olyan társadalomban vagyunk érdekeltek, ahol magyarként, magyar nyelven, magyar iskolai műveltséggel is sikeres az ember.” (Csáky Pál: Megtépázott álmok)
A történész és egyetemi oktató a Helsinki II.-nek is nevezett, húsz évvel ezelőtti párizsi értekezlet nemzetközi összefüggéseit elemzi: milyen eredményeket ért el s mivel maradt adós az önrendelkező Európa. Az esszé egyik következtetése szerint: „Párizsban nyilvánvalóvá vált, hogy a hidegháború fogalmai a diplomácia praktikus mindennapjaiban túlságosan leegyszerűsödtek. Úgy tűnt, mintha a hidegháború egyenlő lett volna a megosztott Európával, s amint annak vége van, a kontinens egyesül. Ma már tudjuk, alapvető tévedés volt azt hinni, hogy a politikai, gazdasági, sőt katonai integráció automatikusan a kontinens egységesülését hozza. Párizsban nem esett szó a Kelet-Európára váró gazdasági leépülésről s az azt kézenfekvően követő súlyos társadalmi turbulenciák lehetőségéről. A munkanélküliséggel, elavult gazdasági és társadalomszervezési szerkezettel szembesülő kelet-európaiak millióinak csalódottságán semmiféle ünnepélyes deklaráció nem tudott enyhíteni. Ezért az új Európáról hozott párizsi nyilatkozat optimizmusa ma szinte félrevezetésnek, de minimálisan naivitásnak hat. Ezt az érzést tovább erősíti, hogy a gondolat- és vallásszabadság napjainkban minduntalan más vallások értékeibe ütközik, a szólásszabadság aktuális mértékét politikai érdekek csűrik-csavarják, a mozgásszabadság pedig összeurópai migrációs „problémává” alacsonyult.” (Vajda Barnabás: Európa 1990 után)
Részletek az Új Szó Szalon mellékletében