Nem vágyik vissza Oroszországba

Huszonhét perces friss művének főhőse egy fiatal nő, aki tizedik születésnapjára emlékezik vissza, amikor különös dolgok történtek az életében. Darja Kascsejeva most ezzel vendégeskedik rangos seregszemléken, de már mint híres animációs filmrendező. Korábbi opusával, A lánnyal ugyanis kilencven fesztiválra eljutott, és negyvenvalahány díjat nyert.

De ki is valójában ez a harminchét éves, rendkívüli tehetségű alkotó, aki újabb és újabb nemzetközi elismerést szerez a cseh filmnek? Aki a világ legrangosabb animációs mustráján, a franciaországi Annecyban is győzni tudott. Akit az Amerikai Filmakadémia aranyszobrocskájára is jelöltek már.

Tádzsikisztán fővárosa, Dusanbe szülötte.

„Nem sokkal a Szovjetunió 1991-es felbomlása után, amikor Tádzsikisztánban a hanyatló gazdasági helyzet, a politikai pártok közti rivalizálás és a nemzetiségi klánok közti ellentétek miatt kitört a polgárháború, a szüleim úgy döntöttek, elhagyják az országot. Fiatalok voltak, harminchárom évesek, és egy háromnegyedmilliós nagyvárosból menekültek délre, egy eldugott helyre, ahol ők születtek, ahol mindig süt a nap, havat ritkán láttak. Onnan kerültek később a Nov-gorodtól száznegyven kilométerre fekvő Valdajba, ahol télen a mínusz harminc fok sem számít ritkaságnak. Ott találtak munkát egy gyárban, mivel mindketten mérnökök.”

Négyéves volt, amikor végleg elszakadt Dusanbétól.

„Addig ez a város jelentette számomra az otthont, a családi fészket. Valdajban sem rokonaink, sem barátaink nem voltak. Kétszobás szolgálati lakásba költöztünk négyen. Apám, anyám, a bátyám és én. Később a nagyszülők is utánunk jöttek. Vettünk egy régi dácsát, a kertben zöldséget, főleg krumplit termeltünk, hogy télen legyen mit ennünk. Nem volt könnyű az élet a kilencvenes évek Oroszországában. Éppen hogy csak nem éheztünk. 1998-ban, erre már pontosan emlékszem, hiszen majdnem tizenkét éves voltam, jelentősen csökkent a rubel értéke. Ijedtükben a szüleim száraz tésztát és tartós élelmiszereket vettek. Úgy gondolták, ez a legjobb, a legbiztosabb befektetés.”

Valdajban Darja nyolc évig zeneiskolába járt. Zongorázni tanult. Túlságosan nem érdekelte őt, hogy a legjobbak között emlegessék, de tudta, hogy ha mégis kiemelkedik a többiek közül, akkor felveszik a novgorodi konzervatóriumba, onnan pedig egyenes út vezet a fővárosba.

„Egy év után el is jutottam Moszkvába, ami az akkori életemben felért egy csodával. Az évek múlásával azonban egyre inkább úgy éreztem, sosem lesz belőlem virtuóz zongoraművész, de még lelkes zongoratanárnő sem. A számítógépek világa jobban érdekelt. Zenei rendezést tanultam a főiskolán, és hogy fizetni tudjam az albérletet, a Szatírikon Színház egyik hangosítója lettem. De ez a munka sem elégített ki. Arra viszont jó volt, hogy a társulattal tett utazásoknak köszönhetően bejártam az országot, és láttam, hogy milyen sivár az élet vidéken. Mindenki a fővárosba vágyott, a pénzt hajszolta, a kisvárosokból eltűntek a fiatalok, azok pedig, akik ott maradtak, nem igazán akartak változtatni a helyzeten. Az igyekezet leghalványabb jelét sem tanúsították. A kreatív fiatalok Moszkvában próbáltak gyökeret ereszteni, az időseknek pedig már minden mindegy volt. Beletörődtek a sorsukba. Egyetlen céljuk az életben maradás lett.

Látva mindezt, alig vártam, hogy elhagyhassam az országot. Izgatott, hogyan élnek másutt. Moszkvától a lehető legtávolabb akartam körülnézni a világban. Indonéziában töltöttem egy hónapot. Hátizsákkal jártam be néhány ottani szigetet. Három-négy naponként helyet változtattam, miközben egyre inkább kerestem a leginkább nekem való helyet.”

Huszonkét évesen európai körútra indult. Prága, Varsó, Berlin, Amszterdam, Brüsszel, Párizs. A legnyugodtabb városnak Prágát találta.

„A cseh nyelv nem tűnt olyan idegennek, jól csengett a fülemben. Egy évig jártam csehnyelv-tanfolyamra Moszkvában. Akkor még úgy gondoltam, hangmérnöknek tanulok majd Prágában, de aztán megtudtam, hogy az ottani filmművészeti főiskolán animációs szak is működik. Ezzel el is dőlt a sorsom. A felvételire ötperces filmmel jelentkeztem. Egy cirkuszi zsiráfról és egy zsarnokoskodó bohócról szólt. De egy kislányról is a nézőtéren, aki megmenti a zsiráfot, és elrepül vele az egekbe. Aztán a kislány felébred és kiderül, hogy álmodta az egészet. Az ágya közelében van ugyanis egy fénykép, amelyen a cirkuszban látott zsiráf mellett áll. Huszonnyolc éves voltam, és nullponton volt az életem. A főiskolára ugyanis nem jutottam be elsőre. Nem volt hozzá kellő rajztehetségem. Egy évig különböző rajztanfolyamokra jártam, míg aztán másodszorra felvettek.”

Attól a naptól fogva úgy érezte, luxuséletet él. Megszerette Prágát, azt csinálta, amihez a legtöbb kedve volt, és érezte, hogy ezen a területen érhet el igazán nagy sikereket.

„Öt évvel azután, hogy Prágába költöztem, megnyertem a diák-Oscart, és amikor már az igazi Oscar-díjra is jelöltek, megkaptam a letelepedési engedélyt, egy évvel később pedig a cseh állampolgárságot. Az egész folyamatot felgyorsította a szakmai sikerem. Amikor tavaly, február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát, én Brüsszelbe tartottam, az ottani filmfesztiválra. Nem éreztem jól magam a bőrömben. Éjjel-nappal a híreket böngésztem, nem is nagyon mozdultam ki a szállodai szobámból. Aludni sem tudtam. A szüleim továbbra is Valdajban élnek. Most meg sem látogathatom őket. Tőlük tudom, hogy sokan elhagyták a várost azok közül, akik nem értenek egyet Putyin politikájával. Rengeteg értelmiségi vette nyakába a világot. Nincs már a városban olyan energia, amely változtatni tudna a dolgok állásán. Az utolsó reményük Navalnij volt, akit továbbra is fogva tartanak. Oroszország már nem a hazám, bár ott nem is éreztem magam otthon soha. Tizennyolc évesen kerültem Moszkvába, de nem tudtam megszeretni. Csehországban már sok barátom van, a kollégáimat is kedvelem, szívesen dolgozom velük. Hétvégén, ha a munkám engedi, a természetet járom. A hegyek, az erdők, a vizek pozitív energiával töltenek fel. Így tudok igazán szabadon alkotni.”

A szerző a Vasárnap munkatársa