A kelet-európai rendszerváltások közül a romániai volt a legvéresebb. Náluk az átmenet korántsem bársonyosan zajlott le, és bár az elmúlt évtizedek alatt számos irodalmi mű született e tárgyban, eddig senki sem mutatta be azt az időszakot a hadseregben szolgáló kiskatonák szemszögéből.
Király Farkas Sortűz című regényének hátlapján a szerző fiatal katonaként, rohamsisakban látható, vagyis egyértelművé teszi, hogy szemtanúként kíván megnyilvánulni. A fülszövegből kiderül, hogy négy sorkatonát szerepeltet majd, és a végére „egyikük elesik, másikuk megroppan az átéltek súlya alatt, és van, aki így vagy úgy, de túléli.
A háború ugyanis nem nézi, hogy ki milyen nemzetiségű, hogy kisebbségi-e, vagy a többségi társadalom tagja, az örvény mindannyiukat lerántja.” Király Farkas tehát nem árul zsákbamacskát, mi pedig úgy kezdünk neki az olvasásnak, hogy találgatjuk, vajon melyik szereplő veszti életét a végén.
A könyv felénél aztán fokozatosan tudatosítjuk, hogy itt nem is ők a főszereplők, hanem a káosz, amely lassan eluralkodik a terepen.
A szerb Jovan, a szász Hansi, a magyar Samu és a román Mircea úgy csúszik bele a zavargásokba, hogy azt sem tudják, hová vezénylik ki őket, kikre kell lőniük, illetve kik lőnek rájuk. A szerző az 1989. szeptember 29. és 1990. január 1. közötti időszakot dolgozza fel, aprólékosan bemutatva a hadseregben uralkodó viszonyokat.
A négy srác egyszerre vonul be különböző egységekhez, és mindannyian úgy tekintenek a sorkatonaságra, mint kilenc hónapra, amit le kell tudni, aztán gyorsan elfelejteni. Felettesek kifigurázása, felesleges teendők kijátszása, bajtársi heccelődések, az egységen belüli pozícióharc, álmodozás otthoni szerelmekről – szóval a szokásos katonaélet veszi kezdetét az első lapokon. Aztán kitör a forradalom, és a hiányosan kiképzett, lelkileg is felkészületlen fiatalok az események sűrűjében találják magukat, ahol már az életük a tét, nem pedig az, hogy ki nyeri a „patkányhokit” a laktanya ebédlőjében.
„Takarítani mennek. Így mondta Panait százados: házibuli után is takarítani szokás, ugyanúgy nekik is takarítniuk kell azután, hogy tegnap egy ládányi lőszerrel szórták meg a kékre festett házat. Mircea előre irtózott. Mit kell neki, tartalékos tisztiiskolásnak takarítással foglalkoznia? Talán a leomlott vakolatot kell kitalicskázniuk a szobából? Az annak a dolga volna, akié a ház, és aki beengedte oda a terroristákat vagy szekusokat vagy kágébéseket vagy bárkit. De mi van, ha a terroristák kinyírták a tulajt? Könnyen elképzelhető, de akkor meg a rendőrségnek kellene vizsgálódnia takarítás előtt. Csakhogy a rendőrség nem éppen megbízható. Vagy esetleg már végzett a vizsgálattal. Vagy – vagy… esetleg a hullákat kell eltüntetni?”
A szerző szépen elegyíti az általános tanácstalanságot az egyes katonák belső vívódásaival. És azt is megmutatja, hogyan lazul a laktanyán belüli fegyelem. Amikor a katonák érzékelik, hogy feletteseik sincsenek a helyzet magaslatán, sokan elveszítik addigi biztonságérzetüket, a vége felé egyikük már azt is kimondja, hogy fél odamenni ellenőrizni egy gyanús autót, mert nem tudja, ellenség vagy barát ül-e benne. „Nem szokás ilyet mondani a seregben. Mi több: hadiállapot idején a parancsmegtagadás csak jó esetben jelent haditörvényszéket.” Rosszabb esetben azonnali főbelövés a büntetés – ezt többször említi a szerző a regényben, tovább növelve a káoszt –, mert hiszen gyakran a parancsot kiadó tiszt sem biztos abban, hogy jól mérte-e fel a helyzetet.
A történések hátterében pedig, visszatérő sormintaként meg-megjelennek a Ceaușescu Romániájában uralkodó állapotok, a nyomor és a kilátástalanság, valamint az, hogy melyik szereplőnek mi a véleménye „a Kárpátok géniuszáról”.
A katonáknak felolvassák a diktátor utolsó, önmosdató beszédét, majd a tévében nézik a tárgyalást és a kivégzést, aminek a képei bejárták a világot.
„Hansi, bár örül a fejleményeknek, kissé csalódott. Nagyobb drámára számított. Ez a két emberi roncs lenne a nagyhatalmú diktátor meg a híres akadémikus? Ez a szürke vénember, aki alig bírt kibújni a páncélkocsiból? Képes volt rettegésben tartani húszmillió embert, agyondolgoztatni őket, kiszipolyozni a végsőkig, hidegben és sötétségben tartani, elzárva a külvilág minden információjától, s mégis tapsoltatni és éljeneztetni magát velük? Elállatiasítani őket? Kiadni valutáért Németországnak az ő százezernyi atyafiát? Na ne. Egy szánalmas gnóm. Illetve kettő. Nincs semmi magasztos, semmi felemelő abban, ahogy néhány feszengő katonatiszt meg civil egy sebtében tárgyalóteremnek kikiáltott szobában hevenyészett kérdésekre próbál tőlük választ kicsikarni.”
Külön hálásak lehetünk Király Farkasnak a tárgyaláson elhangzottak szó szerinti idézéséért, mert ma már alig emlékszünk, mit mondtak ott és akkor. Érintőlegesen szó esik az európai eseményekről is, a bolgár vezető, Todor Zsivkov leváltásáról és a berlini fal ledöntéséről, és megtudunk egyet s mást a bányákban dolgozó büntetőzászlóaljról, amelyet a temesvári tüntetőkre küldtek éles fegyverrel.
A Sortűz egyszerre kordokumentum és lélektani regény, izgalmas történetvezetéssel, az események sűrített, szűkszavú ábrázolásával.
A négy katona történetét négyféle betűtípussal tördelték, hogy egészen világos legyen, mikor melyikük mesél. És ha hiszik, ha nem, még egy kis humor is jutott bele. Anélkül ugyanis sok mindent lehetetlen józan ésszel elviselni.
Király Farkas: Sortűz, Magyar Napló Kiadó, 2018, 143 oldal
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.