Mit tanít az AI a politikának?

Ahogy az ötvenes években a nukleáris hatalom volt a meghatározó narratíva, úgy lassan az AI-verseny lesz ez a 2020-as években. A kicsit félrevitt vitákból egy egyszerű következtetés már most kiolvasható.

Tény, hogy sokan sok mindent várnak az AI területén elképzelt technikai áttörésektől. Emellett ott van a kvantumtechnológia (minden eddigi titkosítás feltörésének gyors ígéretével), az űrutazás és a naprendszerbeli bolygókon való bányászat, vagy éppen a modern biológia számos területe. Mégis, a legtöbbet az AI-ról hallunk a politikai hatalommal összefüggésben, mert ez valami csoda orákulumként kerül a döntéshozók szeme elé.

Holott az AI egyik legígéretesebb kutatási ága, a gépi tanulás éppenséggel ugyanúgy küzd a maga ördögeivel. Miközben a legnagyobb nemzetközi cégek – a Metától a Google-on át az Amazonig – nyomják az algoritmusokat, fejlesztik a saját használatú AI-t, és nem spórolnak rajta –, azért az is látszik, hogy az élet még nem fordult föl fenekestül. (Vagy legalábbis nem csak miattuk...) Egyelőre nem önvezető autók szaladgálnak az utcákon, nincs olyan szoftver, ami bármit el tudna nekünk adni, és nagyon szűk területeken alakultak ki kompetenciák, amelyeket nehéz más területekre érvényesen áttenni.

Néha megszámolják, hogy a nagyhatalmak kutatói hány cikket publikáltak az AI területén, vagy hány szellemi tulajdonjogot jegyeztek be. Ezek sem megbízható mérőszámok, sok cikkről kiderült már, hogy alacsony minőségű vagy épp érdektelen; és a kínai hivatalok sem pont ugyanúgy működnek, mint az amerikai szellemi tulajdonjog-védelem.

Egyet viszont már most megtanulhatunk az AI területéről: a gépi tanulás lényegében egy automatizált feedback rendszer, a visszajelzésekből tanul a gép, és a visszajelzéseket is egyre finomítani tudja. Végeredményben egy döntéséről eldől, hogy igaz vagy hamis, és az alapján fejlesztve tudását hozza meg a következő (sok millió) döntését.

A visszajelzések a politikai rendszerekben is épp ilyen fontosak. Legyen ez a választás négyévente, vagy a tüntetés, a közösségi médiában kialakuló érzelem, új mozgalmak vagy civil kezdeményezések. Legalábbis a demokráciákban. Autokráciák hiába állítják majd a szolgálatukba az AI-t, a kockázat óriási, hogy a megfelelő humán visszajelzések hiányában a gépek vagy rosszul feltett kérdésekre adnak jó választ; vagy eleve olyan dolgokat számszerűsítenek, amelyek félrevezethetik a döntéshozókat, és a biztonság illúzióját kelthetik, végső soron a rezsim rövid távú stabilitásáért feláldozzák a visszajelző rendszereket.

Ez a vagy-vagy kérdés a legtöbb politikai rendszerre igaz, így Közép-Európában is érvényes: vagy a hatalom megtartását naponta újítja meg a kormányzat, vagy a hosszabb távú folyamatok korrekciója (policy-making) jegyében rövidtávon felvállal negatív visszajelzéseket is, éppen a korrekciók minőségének javítása miatt.

A feszes rendszer stressz alatt törik. A rugalmas rendszer alkalmazkodik.