Zoltán Gábor: Neogótikus

Megvizsgálták, injekciót adtak neki, amitől hamarosan jobban lett, de azt mondták, hogy ezzel nincs elintézve. Kórházba kell szállítaniuk. Sírós hangon kérte az egyik kolléganőt, hogy este hívja föl a férjét.

Akkor nem volt még mobiltelefon, és Mária férje nem irodában dolgozott, ezért csak munkaidő után lehetett elérni. A házukban az egyik szomszéd lakásában volt telefon, Mária az ő számát diktálta le. Hogy ha majd hazaér a férje, menjenek át hozzá, és mondják el neki, mi történt.

Azután hordágyra fektették, és elvitték.

Mária férje még aznap este bement a kórházba. Szatyorba pakolta a legszükségesebb holmikat, amik eszébe jutottak, és amiket megtalált. A kapuhoz érve elbizonytalanodott, mert az épület más volt, mint a kórházak, amikben addig járt vagy kezelték. Lehet, hogy rossz címet kapott? Ez egy kis kastély... Aztán meglátta a feliratot, igen, mégiscsak kórház. Az előcsarnokban legszívesebben megállt volna bámészkodni, és a folyosók csábították, hogy bejárja őket. Nem tartott volna soká, mert az épület aránylag kicsi volt, mérete szerint beillett a házsorba, csak a megformálása volt különleges.

Mária férjének eszébe jutott a kifejezés, amit egyszer a vállalati turistacsoport vezetőjétől hallott: neogótikus. De csak ment, kötelességtudóan, míg egy négyágyas kórteremben rá nem talált Máriára. Odasietett hozzá, és köszönés helyett leszidta: mégis, hogy képzeli, ahelyett, hogy rendesen hazamenne, a kalandot keresi? Kastélyba költözik? ! De csak viccből, mert ő nem nagyon tudott máshogy beszélni, csak viccesen. Mária pedig rászólt, hogy nem otthon van, és hogy viselkedjen. Muszáj volt, már csak a többi beteg miatt is. Szerencse a szerencsétlenségben, mondta aztán, hogy ebbe a szép kis kórházba hozták, és az orvos nagyon kedves, az ápolónő odafigyel.

Később, miután a férje mindent odaadott, amit behozott, és fölvette a rendelést másnapra, és csak ült mosolyogva az ágya szélén, és minden szükségest megbeszéltek, Mária azt mondta: nézd a plafont! Fából van.

Valóban, sötét, faragott fa borította a mennyezetet. Mária azt nézegette a látogatási idő lejárta után is, amikor a férjét kiküldték.

Nem volt gyerekük. Évekkel azután, hogy összekerültek, Mária terhes lett, de miután végigbetegeskedett nyolc hónapot, elvetélt. Figyelmeztették, hogy rámehet, ha még egyszer teherbe esik.

Kamaszkora végén lett beteg a szíve, ezerkilencszáznegyvennégy telén. Az anyjával és a nővérével éltek egy budai villában. A villa Gabrielláé, egy távoli rokoné volt, aki az akkori törvények szerint zsidónak számított, miközben ők meg keresztények voltak. Gabriella férjét, aki korábban országgyűlési képviselő volt, a sopronkőhidai börtönbe hurcolták, és ezen túl semmit sem lehetett róla tudni. A rokon hölgy felajánlotta a villát, vagy inkább megkérte őket, hogy menjenek oda, és vigyázzanak rá. Ő közben Pesten rejtőzött el egy albérleti szobában.

Pasarétet előbb érték el a szovjetek, mint Buda nagyrészét, és Pest legbelső fertályában, ahol Gabrielláék rejtőztek, még majdnem másfél hónapig tartották magukat a németek és a nyilasok.

Karácsony előtt a nyilasok jártak be a villába, azután a szovjetek. A nyilasok onnan nem vittek el senkit és semmit. Az orosz katonák ellenben őrjöngtek, amikor meglátták a drága berendezést, a szekrényekben a drága ruhákat. Semmit sem rejtettek el előlük, mert úgy hallották, hogy a szovjetek felszabadítók, és jó szándékkal érkeznek.

Közben Pesten a nyilasok megtalálták Gabriellát, és elhurcolták. Csak ennyi biztos. Később lehetett hallani, hogy a Dunába lőtték, de tanúsítani senki sem tudta. Sokakat vittek a folyóhoz, lehet, hogy vele is ez történt. Viszont azon a környéken, ahol rejtőzködött, rengeteg emberi maradvány került elő az ostrom után. Az egyik áruház földszintjét meztelen tetemekkel tömték tele. Köztük lehetett Gabriella is.

A kórházban gondosan ápolták Máriát, és egy hét múltán hazamehetett. Újabb hét után elkezdett dolgozni. A következő években többször is rosszul lett, és amikor jöttek a mentők, mindig azt kérte, hogy odavigyék, abba a kórházba. A kérést általában teljesítették.

A neogótikus stílusú ház nem kórháznak épült. Gabriella apja emeltette a tizenkilencedik század vége felé. Vagyis Mária távoli rokona kislánykorában ugyanazokban a szobákban játszott a babáival, készült az életre, amiket évtizedekkel később Mária nézett el-elhomályosuló tekintettel, zihálva. És én, aki próbáltam kikutatni a történetüket, csak találgatom, hogy Mária tudta-e: régen Gabrielláéké volt az az épület. Lehet, hogy sohasem jött rá. De lehet, hogy egyszer csak eszébe jutott. És akkor eltűnődhetett rajta, hogy Gabriellának, akit a nyilasok vittek el, milyen szép helyen telt a gyerekkora. Azt pedig, hogy felnőttkorában milyen szép ruhái voltak, az orosz katonák Máriáékon kérték számon.

Máriáék nem éltek jómódban. Az apja orvos volt, és fiatalon meghalt. Nem hagyott maga után vagyont. Az özvegye nehezen talált munkát. Egy időben trafikot működtetett. Nagy segítség volt, ha a tehetős rokonok meghívták a kislányokat egy-egy étkezésre vagy egy egész nyaralásra, ha kaptak tőlük egy-egy ruhát.

Én már nem sokszor láttam igazi selymet. Olyan ruhát, amit a kis hernyók által kibocsátott szálakból szőttek. De azért előfordult, hogy a szemem elé került egy selyemruha, és rácsodálkozhattam, milyen, amikor egy nő bőrén megfeszül, és ahogy körbelengi. Hogy megváltoznak tőle a mozdulatok, és talán még az illatok is.

Ám ahogy Gabriella sem a kényelmes villában halt meg, és nem is a neogótikus kastélyban, Máriának sem adatott meg, hogy otthon érjen véget az élete, vagy abban kórházban, ami olyan különös módon otthonossá vált számára. Utolsó rosszulléte alkalmával hiába kérte, hogy odavigyék, nem teljesítették a kérését. Meglehet, épp nem volt szabad ágy abban a kicsi kórházban. Vagy a kiérkező mentősök nem foglalkoztak a beteg szeszélyeivel. Mire a férje megérkezett a szokásos szatyorral, már nem élt.