Zoltán Gábor: Mellékdal

A költő és az író közel egyidős: Szabó Lőrinc negyvennégy, Illés Endre negyvenkét éves. Sok más mellett az is összeköti őket, hogy annak idején Mikes Lajos fedezte fel a pályakezdő Illés Endrét, és Szabó Lőrinc felesége Mikes Lajos lánya. Pályakezdésük óta barátok.

A látogatás nemcsak baráti gesztus, hanem valóságos irodalmi esemény: Szabó Lőrinc egy frissen elkészült munkát ad át Illés Endrének. Versfordításokat, Francis Jammes huszonöt költeményének frissen elkészült magyarítását. Nem kevesebb, mint másfél éve rendelte meg a munkát a Révai Rt., azóta ígéri a kiadó a versbarátoknak a szép kis kötetet, melyből már jóideje csak ez a kupacnyi költemény hiányzik. Örömteli meglepetés tehát, hogy a költő jelentkezett: elkészült a munkával.

Illés Endre, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg birtokába került a régen várt kincs, kinyitja a dossziét, és belelapoz. Meztelen ülsz majd…

Fölnéz a lapokról, a költőre mosolyog, és félhangosan olvassa, ízlelgetve a szavakat:

…mikor a melledet csókolom, / majd oda
nevet rám a szemed, s lassan /meghajtod a
nyakadat édes.
Bólogatnak, összenevetnek.

Lívia és Klára a másik szobában beszélget. Miről? Mondjuk a hadihelyzetről és a várható fejleményekről. A nyugati szövetségesek előrenyomulnak Franciaországban, Olaszországban elfoglalják Firenzét, miközben a szovjetek román területre érnek – vajon mikor és hol lesznek megállítva? Vagy arról, hogy milyen nehézségekkel jár az élelmiszerek beszerzése. A nyaralásról. Mert azért nyaralni mégiscsak kell, ilyenkor is kell. Vagy filmekről és színházról, színészekről és színésznőkről. A divatról, hiszen divat most is van, mindig van. Irodalomról. Nagyon szép volt Lőrinc verse a Magyar Ünnepben, amiben a gonosz angolszász bombázást örökíti meg. Tényleg úgy volt minden, meséli Klára, ahogy a versben áll. Ő a gyerekekkel megbújt a pincében, de Lőrinc a teraszról nézelődött, és vele volt a cica is.

A költő karon fogja az írót, és a bejárattól távolabb, az egyik könyvespolc mellé húzza. Ott kezdi mondani, suttogva, hogy harmadfél nap alatt készült el az összes vers fordításával. Az úgy volt, hogy kapott háromheti szabadságot a katonaságtól és a laptól is, és megbeszélte Klárával, hogy egyedül lemegy a Balatonhoz, dolgozni. Hogy végre elvégezhesse már ezt a munkát, a Jammes-fordítást. De volt egy titkos terve is. Egy nő, akit hetek óta főzött, végre kezdett megpuhulni. Összebeszéltek, hogy a várostól távol, a Balatonnál lesznek együtt. A feltűnést elkerülendő a költő utazik le előbb, és az asszony három nappal később megy utána. A költő megérkezett a tó mellé, és előre örült, hogy milyen jó lesz neki. Csak mikor már ott volt, akkor döbbent rá, mennyire hosszú három nap. Mi lesz vele addig a nő nélkül? Mikor annyira kívánja már. Szerencsére eszébe jutott, hogy nála vannak a francia versek. Elhatározta, hogy nekikezd a fordításnak. Úgy jobban telik az idő. Arról nem is beszélve, hogy minél többet megcsinál, amíg egyedül van, annál kevesebbet kell majd a munkával foglalkozni később, amikor már a nő is vele lesz. És nekilátott. Közben a partra is lement, a vízben is megmerítkezett, de azt sem tudta, hol van, egyfolytában a francia és magyar sorokat mondogatta magában. Éjjel fél kettőig dolgozott, aztán reggel nyolckor kelt. A harmadik napon, mikor már alig volt valami hátra a versekből, és kezdte visszaszámolni a nő várható érkezéséig hátralévő órákat, egyszer csak táviratot hoztak neki. A honvédség. Felfüggesztették a szabadságát, azonnal indulnia kell, és jelentkeznie a szolgálati helyén. Káromkodott, de nem tehetett mást, összekapkodta a holmiját, és táviratozott a nőnek, hogy ne keljen útra, ő maga viszont sietett a vonathoz. Később kiderült, hogy a nőt már nem érte el a távirata, akkor már vonaton ült.
Amilyen kínos volt ez a történet, olyan jót derülnek most együtt, a költő és az író.

Már nyomdában volt a Szép versek 1944, más témában kutattam, amikor rábukkantam erre a kis adalékra. A könyvben sokat foglalkozom azzal, milyen sok költő időzött negyvennégyben a Balatonnál, és hány szép és érdekes verset írtak ott. A fejezet címét éppen Szabó Lőrinc verséből vettem: Erdélyt látom és a Balatont. Abban a költeményben, amelyben Budapest bombázását írja le, illetve, hogy milyen gondolatok futottak át közben az agyán, olvashatók ezek a szavak. Augusztusban jelent meg, akkor íródhatott, amikor az asszonnyal közös napokat tervezgette.

Szabó Lőrinc éveken át katonáskodott. Egy úgynevezett lőszerkezelő oszlophoz volt beosztva. Nemegyszer állt éjjeli őrségben, vett részt menetgyakorlatokon. Voltak, akik „örömkatonának” tartották, de belül háborgott:

Miért? S meddig még? Mi dobott ide? […]
Hány szabadúl, az ügyese!...

De idővel egy befolyásos ismerőse elérte, hogy katona-újságírói beosztásba kerüljön, amely „minden időbeli terhessége mellett is lógásnak számított az addigiakhoz képest. Nem tagadom, irigyeltem azokat az író-barátaimat, akiket nem fogtak be” – mesélte évekkel később a fiának, versei keletkezéstörténetét felidézve. Alighanem Illés Endre is a szerencsés mentesítettek közé tartozott.
A Tücsökzene című ciklus egyik szonettje, valamint a Vers és valóság, a fiának tollba mondott memoár ahhoz fűzött magyarázata arra enged következtetni, hogy az elmaradt találka és lázas versfordítás helyszíne Tihany volt: Tihany igaz szeretőknek való.
„…a második világháború utolsó esztendejében aztán egy (most jut eszembe) komolyabb szerelem is fontossá tette számomra Tihanyt; bár az illetővel éppen ott sose találkoztam.”