Zoltán Gábor: Az ágy

Az anyja majdnem tíz éve szeretetházban élt, ott is halt meg kilencvenkét évesen. P. nem volt vele. Hetente kétszer járt be látogatni. Olyankor ő etette és sétáltatta az idős asszonyt. Beszélt hozzá, de az anyja már évek óta nem válaszolt. Azért P. bízott benne, hogy az anyja érti, amiket mond neki. „Ugye nem beszélek hiába, édesanya?” Erősen igyekezett hinni benne, egészen addig a kora reggeli telefonhívásig, amikor az otthon vezetőjének az volt az első mondata, hogy szomorú hírt kell közölnie. Úgyhogy azt nem lehetett mondani, hogy P. anyja váratlanul halt meg, P. jelenlétében pedig végképp nem lehetett volna mondani. Hiszen éveken át az volt a legfőbb törekvése, hogy az anyját életben tartsa. Viszont a felesége tényleg váratlanul halt meg. Épp akkor, amikor fellélegezhettek volna, hiszen az idős asszony látogatása nagy terhet jelentett. Nemcsak időt, energiát és sok-sok pénzt igényelt, de érzelmileg is erősen megterhelte a házaspárt. Állandó feszültséget okozott közöttük, hogy nem otthon ápolják. P. a kötelességének, mindkettőjük kötelességének tartotta volna, csak hát a párja nem volt rá képes. Testileg és lelkileg egyaránt fáradékony volt. Amit P. értett, tudomásul vett, de a lelke mélyén elfogadhatatlannak tartott.

Megpihenhettek volna, és jöhetett volna a kiengesztelődés, de a feszültségek oldódása csak arra volt alkalmas, hogy P. felesége végre megengedte magának, hogy beismerje, hosszú ideje nincs jól, és aggasztó tünetek jelentkeznek nála. A körzeti orvos azonnal beutalót adott neki, és bár csak kivizsgálásra ment be a kórházba, már soha nem térhetett haza.

Igaz, hogy P. elmúlt hetven, de egészen addig lényegében egészséges volt. Kisvárosban élt, kertes házban. Két gyereke volt, külföldön. A lányok előbb a várost hagyták el, a tanulás miatt, azután ahelyett, hogy visszatértek volna, költöztek tovább. Nagyvárosban megismert férfiakkal kötötték össze az életüket, az egyik ráadásul olyannal, aki más nyelven beszélt.

Korábban egyszer-egyszer fölvetette valamelyik lány, hogy a szülők adják el a házat, és települjenek át oda, ahol ők élnek, már csak az unokák miatt is, de P. hallani sem akart róla. A felesége pedig nem mondott semmit.

A P. anyjának temetése után tartott vendéglői vacsorán még megpróbálkozott az egyik lány, hívta őket. P. a fejét ingatta, a felesége mosolygott: tudjátok…

Amikor az anyjukat temették, már nem invitálták magukhoz P.-t. Ugyanabba a vendéglőbe mentek pedig, mint előző alkalommal.

P. nekilátott, hogy rendbe tegye a kertet. Az egyik diófa száraz ágait fűrészelte, leesett a létráról, karja, lába tört.

Harmincegynéhány órán át hevert a földön. Elájult, majd fölocsúdott. Vonszolta magát, de túl messze volt a ház. Amikor elért az almafa alá, hullott almából nyert egy kis erőt.

Amíg gipszben volt, akkor is többször megszédült, elalélt. Felidéződött benne, hogy nem azért zuhant le, mert kidőlt alóla a létra, és nem is a lába csúszott meg, hanem egyszer csak eszébe jutott, hogy mi lesz, ha lezuhan, és aztán már zuhant is.

Az egyik szomszéd vitte be autóval a szeretetházba, hogy elhozza az anyja után maradt holmikat. Egészen addig nem volt alkalom, hogy elintézze.

Arra készült, hogy az igazgatói irodában lesz a táska az anyja holmijával, vagy egy raktárban. De még bent volt a szekrényben, abban a szobában, amelyikben az anyja feküdt. Oda vezették P.-t.

Nem értette, miért nem foglalta el valaki a szobát. Hiszen annyira nehéz bekerülni egy ilyen otthonba. Annak idején hosszú utánjárás és várakozás után tudott csak helyet szerezni az anyjának. Az igazgató bonyolult magyarázatba kezdett, aminek P. nem minden részletét fogta fel: kerülgette most is a szédülés. Megkérdezte, nem lenne-e baj, hogyha leülne.

Egy öregember, aki a szoba várományosa volt, meghalt, közvetlenül azelőtt, hogy a hely felszabadult. Egy másik meggondolta magát, és otthon maradt inkább. Egy harmadik fiának csődbe ment a vállalkozása, és nem tudta volna fizetni az ápolási hozzájárulást. És így tovább.
P. elhelyezkedett az ágy melletti széken, ahol éveken át annyit ült. És kezdte magát jobban érezni.

Az jutott eszembe, hogy itt maradhatnék, mondta az igazgatónak.

Az igazgató nevetett. Azt hitte, P. viccel. Aztán, ahogy nézte, rájött, hogy komolyan gondolja.

Részemről rendben, P. úr, de biztosan tudja fizetni a díjat, azt kérdezte.

P. mondta, hogy meghirdeti a házat eladásra. És addig, amíg nem akad rá vevő, bőven kitart a bankbetét, tette hozzá.

Nagyon jó a konyhánk, mondta az igazgató, mintha szükség lett volna még rábeszélésre.

Tudom!, mondta P.

Egy hét múlva, amikor beköltözött, már nem P. úr volt, hanem P. bácsi.

Az olvasók egy része biztosan furcsállja, hogy az író miért nem valami rendes néven emlegeti hősét. Mint régen, amikor, példának okáért, Pató Pál úrról szólt a vers.

Azért, mert a mai Patók, akármennyire halogatják is az elintéznivalókat, három dologgal biztosan rendelkeznek: számítógéppel, internetkapcsolattal és szabadidővel. Mindezek birtokában pedig időről időre rákeresnek a nevükre.

Az írót heteken át hívogatta valaki, akit ugyanúgy hívtak, mint egyik történetének hősét. Nem, a történet nem róla szólt, nem is szólhatott volna, merthogy az író nem ismerte őt, sohasem találkoztak, és még csak nem is hallott róla. De a név viselője bizonyos novellabeli körülményekben mégis a saját körülményeire ismert, és bizonyos vonásokat a saját vonásaihoz hasonlóknak kezdett látni. Minél többször olvasta el azt a novellát, annál jobban hasonlított a leírt alakhoz. Fájdalmas felismerés volt ez, vagy inkább fájdalmas átváltozás.

Meg kell jegyezni, hogy az olvasó egyébként egyáltalán nem volt olvasó, normális körülmények között, vagyis ha abban a novellában nem tűnik fel egy azonos nevű szereplő, teljesen valószerűtlen lett volna, hogy elolvassa.

Na most képzeljük el, mi történne, ha valaki magára ismerne P. alakjában!

Nem mintha ezzel a névadási móddal tökéletesen bebiztosította volna magát az író. Még talán odaírhatná, hogy a valóságos helyzetekkel és személyekkel való minden egyezés a véletlen műve. Maga a véletlen is a véletlen műve.

Kedves P.! Bízom benne, hogy gyorsan és jó áron tudod értékesíteni a házat. Remélem, igazi otthonra lelsz a szeretetotthonban. Kívánok neked boldog és nyugodt éveket.