Zenés őszinteségi roham

„Váratlanul jött ez a baba. Azt sem tudtuk, hogy terhesek vagyunk. Egy szupermarket parkolójában szültük meg” – poénkodott Alex James basszusgitáros, aki évtizedek óta sikeres sajtkészítő manufaktúrát vezet, nyaranta pedig fesztivált szervez a farmján, szóval jól elvan a Blur nélkül is. Mellesleg négygyermekes apuka, és azt is bevallotta nemrég, hogy szülőnek lenni sokkal nehezebb, mint egy világhírű zenekarban játszani. De ha füttyentenek neki, ott folytatja, ahol abbahagyta.

Ez a füttyszó legutóbb 2013-ban hangzott fel, amikor egy világkörüli nosztalgiaturnét abszolvált a Blur, hatalmas sikerrel. Ennek során Hongkongban adódott pár váratlan szabadnap, és hogy ne unatkozzanak, stúdiót béreltek, ahol kísérleteztek egy kicsit. A felvételekből egy remek album született The Magic Whip címmel. Mindezt csak azért mesélem, mert az a lemez szintén csak úgy kicsúszott a parkolóban. Előtte tizenkét éven át csend volt a Blur körül, azóta pedig újabb nyolc év telt el, vagyis tényleg senki sem számított új albumra.

Amikor tavaly decemberben találkoztak, hogy megbeszéljék, mi legyen a Wembley-ben, a fő dalszerző Damon Albarn előhúzott néhány új demót. A dalok annyira tetszettek a többieknek, hogy a kvartett januárban már stúdióba is vonult, a legnagyobb titokban, mert nem lehetett tudni, mi sül ki ebből.

„Fantasztikus volt! Minden működött, amit csak kipróbáltunk! És mindenben elsőre egyetértettünk” – lelkendezett Dave Rowntree dobos, aki az utóbbi éveket regionális politikusként töltötte, aztán tavaly szeptemberben kiadott egy egészen korrekt szólóalbumot. Egyébként ő mondta ki először a régi csibészek közül, hogy annak idején eléggé elvetették a sulykot a dalszövegeket illetően, mert azt a korosztályt és társadalmi osztályt cikizték legtöbbet, amelyhez jelenleg tartoznak. És nem tudja, hogyan hangzik majd tőlük élőben 2023-ban a Parklife vagy a Country House. Damon Albarn szintén elgondolkodhatott ezen, amikor tavaly ősszel kiköltözött Londonból, és most „egy nagy házban lakik, vidéken”: ezek után talán érthető, miért kívánkoztak ki az új dalok. Mert ötvenen túl az ember másképp látja a dolgokat.

De nézzük, hogyan. Először is átértékelődnek a régi szerelmek, barátságok, munkakapcsolatok. Egykor örök haragot kiáltó kollégák borulnak egymás nyakába azzal, hogy ne haragudj, hülye voltam. Ez a megható jelenet Damon Albarn frontember és Graham Coxon gitáros között is lezajlott – nem mostanában, hanem már jó tíz éve. Coxon távozása annak idején akkora érvágásnak bizonyult, hogy a nélküle felvett, halovány Think Tank album (2003) után el is hallgatott a Blur.

Az új korongon kibontják a tematikát, személyes üzeneteket potyogtatva egymásnak, ezért a brit kritikusok a zene helyett főleg a szövegeket elemzik. Mi viszont, érthető okokból, inkább a zenét vizsgáljuk meg alaposabban.

Máris, de előbb essék néhány szó a lemez címéről.

The Ballad of Darren. Damon Albarn szerint Angliában mindenkinek van egy Darren nevű ismerőse, vagyis ő a tipikus átlagember. És tényleg: a hetvenes években, amikor a Blur hardcore rajongótáborának zöme született, ez volt a legnépszerűbb fiúnév az országban, 1994-re viszont az első százból is kiszorult. Aztán kiderült, hogy Darrennek hívják a Blur, illetve Albarn hűséges testőrét, aki éveken át noszogatta őt, hogy fejezze be azt a dalt, mely végül The Ballad címmel az új album nyitószáma lett. Darren egyébként több koncertvideón is szerepel, ő az a kopasz, háromajtós szekrény, aki visszarántja Albarnt, amikor a frontember felkapaszkodik a kerítésre és behajol a közönség soraiba. Most kapott egy zenés köszönetet, nyilván nagyon boldog. De mi is azok vagyunk.

A lemez ugyanis remek, annak ellenére, hogy nincsenek rajta monumentális slágerek. Kerek egészet alkot, akár konceptalbumnak is mondhatnánk, pedig egészen biztosan nem ez volt a cél. Szerencsére nem kell itt és most kifejtenem, mi volt a lényege a britpop néven futó zenei irányzatnak a kilencvenes években. Mert ezek a dalok csak nyomokban tartalmaznak némi britpopot, és Albarnék amúgy is kezdettől fogva hevesen tiltakoztak az ilyetén beskatulyázás ellen – ahogy a legtöbb érintett zenekar is. Aki mégis kíváncsi a könnyűzene történetének ezen 5-6 éves szakaszára, az hallgassa meg a Blurtől a Beetlebum című számot, amely Noel Gallagher szerint a britpopéra legjobb dala. (Nem térek ki a Blur–Oasis háborúra, maradjunk annyiban, hogy hatalmas volumenű kijelentés volt ez pár hete Noel részéről).

De kit érdekel manapság egy (bármelyik) zenekar kilencedik albuma? Az elszánt rajongókon kívül senkit, mivel naponta bukkannak elő új produkciók. A nagy öregek persze megkapják a nekik járó tiszteletet, de a zeneipar mára olyannyira rétegződött, hogy minden nemzedék más rádióállomásokat hallgat, a tizenévesek pedig egyiket sem. (A Blur viszont a Wembley-ben olyan látványosan egyesítette a nemzetet, hogy az ifjú nagypapák együtt csápoltak unokáikkal, és az a kritikus, aki 1997-ben először leírta, hogy a britpop halott, a koncert hevében ezt posztolta a Twitteren: „Oh, Blur! Harminc éve ti vagytok a leg-jobbak!”)

Elegáns hangszerelési megoldások, szép harmóniák, barokkos virágzás, hagyománytisztelet és egy nagy lépés előre, kosárba gyűjtve mindazt, ami fontos – mint egy költözéskor. Melankolikus, de nem fájdalmas leszámolás az illúziókkal, amelyek anno nagyon kellettek az életben maradáshoz. A világ megértésének igyekezete, ami egyenlő a védőburok elvesztésével. Zenei kalandozások a jól bevált formulák ismételgetése nélkül. Szabad önkifejezés, mindenféle kiadói és egyéb elvárások nélkül. Például, hogy nem kell mindenáron slágert írni, mert nem tartoznak ezzel senkinek. A Barbaric, az önkritikus The Nar-cissist, a St. Charles Square és a már említett The Ballad így is slágerek lettek, az album pedig jelenleg listavezető Nagy-Britanniában. És mivel a Blur mindig is elsősorban a brit közönségre fókuszált (a világszintű rajongást csak bónuszként kezelték), meg sem néztem, hogy nálunk hányadikok a listán.

Ez a lemez amúgy is elsősorban azoknak szól, akik együtt cseperedtek fel a zenekarral. Bár, ki tudja, még az is lehet, hogy Albarn másik sikeres projektje, a Gorillaz rajongói is felkapják a fejüket... Ez pedig egy sokkal fiatalabb generáció, hiszen az öteltgazda állítólag tinédzser lányának, Missynek igyekezett imponálni, amikor grafikus haverjával megalakította ezt a rajzolt figurákból álló formációt  - amely az USA-ban sokkal népszerűbb lett, mint a Blur valaha volt.