Zay Ferenc és Bánffy Borbála meghitt párkapcsolata

A felmenőit a 12. század elejéig visszavezető Zay-nemzetség az egykori délvidéki Valkó vármegyéből került Felső-Magyarországra, közvetlenül 1547 után, amikor Ferdinánd király az előző évi schmalkaldeni hadjáratban a huszárai élén vitézül küzdő Zay Ferencet a kies Trencsén megyei Ugróccal jutalmazta meg. Zayt nemcsak a történetírás, az irodalomtörténet is számon tartja: őt tekinti Nándorfehérvár, azaz Belgrád, a kereszténység s Magyarország e kapuja 1521. évi elestéről szóló „Az Landor Faírvár elveszésének oka e vót, és így esött” című emlékirat szerzőjének.

Feltehetően 1505-ben született a Dráva mellékén, szülőföldje etnikailag sokszínű közegében nőtt fel, s hagyomány szerint Olaszországban, a padovai egyetemen tanult. Fiatalon Lajos király udvarában szolgált, részt vett a magyar hadsereget megsemmisítő mohácsi ütközetben. A kettős királyválasztás idején Habsburg Ferdinándhoz állt, s hű maradt hozzá mindvégig. Néhány évig Ferdinánd bejárója, familiárisa, majd a király táborába megy. Épp a Dráva vonalát őrző huszárcsapat kapitánya, amikor az 1532-ben támadó török hadsereg elpusztítja családi jószágait, s anyját, testvéreit, őt magát vagyontalanná teszi. Mindenéből kifosztva érkezik tehát Ugrócra, hogy itt újraalapítsa nemzetségét.

Életrajzírója, Thallóczy Lajos, aki a 19. század végén még a Zay-utódoknál tanulmányozta Zay Ferenc hagyatékát, számba véve a róla készült portrét is, így írta le őt: Középtermetű, zömök, fekete ember. Tartása egyenes, tekintete merész. Hosszúkás telt képe van, orra erősen horvát ívelt sasorr, az alatt sudaras bajusz díszlik. Az arc jellege a dunántúli vérrel vegyes magyaréra vall. Keménység, nyugodtság s ravaszság olvasható ki Zayból. Olyan is volt. Megtartotta hidegvérét mindenkivel szemben, nem engedte megcsalatni, megsértetni magát senkitől. Szívós, sohasem csüggedő. Huszárjaival együtt nyomorog a táborban, mint szerző fösvény, s mégsem sajnálja embereitől a falatot. Senki úgy törököt fogni nem tud, mint ő. Kiválasztja a java béget, s éppoly bánásmódban tartja, mint a basák a mieinket. Egyénileg szerette a törököt, ismervén a török jellemet, rabok ügyében mesterien bánt a basákkal. A váltságdíjon megosztozott katonáival. Életét sokszor kockára teszi Ferdinándért, de míg egyik kezével ellenségére üt, a másikat már nyújtja a jószágért. Jó férj, kitűnő atyafi, gondos apa.

Még szülőföldjén házasodik össze

Garay-Bánffy Borbálával, Valkó vármegye egyik dúsgazdag oligarchájának legkisebb lányával. Első két gyermekük is ott születik. Ugrócon 1548-ban kezdi meg a családi vár építését, s ugyanezen évben odaviszi anyját, feleségét, két gyermekét. Alig indul meg a vár építése, már családostul Egerbe költözik, ahová a király Dobó István mellé rendelte várnagyi tiszttársul. 1551-ben a szolnoki vár építését és felszerelését bízta rá az uralkodó, majd Külső-Szolnok vármegye főispánjává nevezte ki. 1553-ban, Verancsics Antal pécsi püspök oldalán követül küldi ki a király a török császárhoz, s csak négy év múlva tér vissza. Ám ekkor sem tölthet sok időt a családjával, Komáromban várja újabb megbízatása: a dunai naszádosok főkapitányi tiszte.

Gyakori és hosszas távollétei idején felesége viseli a család, a várépítés, az uradalom minden gondját, terhét. A házaspár már ennélfogva is elég gyakran levelez egymással. Zay rendszerint saját kezűleg írja, felesége – írni nem tudván – diktálja hosszú leveleit.

Borbálának nagyon sok a tennivalója Ugrócon. „Az műveseknek (értsd: kőműveseknek) valami szükségük ne essék – hagyja meg neki Zay – és ami a műhöz kell, az minden meglegyen ... hogy az időt hejába ne mulassák.” Igaz, ott vannak Borbála körül a különböző szolgálattevők, de neki kell őket irányítania, megfegyelmeznie vagy megvédenie. Mert András deák például megdézsmálja ura boroshordóit és halastava pisztrángjait is. Mihály udvarbíróval is akad baj a juhok körüli munkában. Nem mulaszthatja el a nagyasszony az ura által olyannyira kedvelt lovak, sólymok, dámvadak, darvak, bölények, kecskék gondozásának, de a gyümölcsöskert állapotának a felügyeletét sem. „Dzuro drabantot” Pruszra küldte Borbála, s a trencséni vár fogdájába került, mert „általlőt egy ebet”. Pedig még Omelkó nevű szolgáját sem sikerült kiszabadítania, akit „egy hitván nemes ember” fogatott el. Zaynénak pedig szüksége lenne rájuk, hiszen bármikor kellhet kocsikat és szolgákat előállítania, ha ura „valami méneses barmot és valami bölént” akarna haza hajtatni. Aztán ott vannak Zay török rabjai. Egy alkalommal Zay ilyen utasításokkal látja el hitvesét komáromi rabjai felől: „... hogy valami nagyobb búsulásunk ne essék belőle ... mindnyárast küldjél egy kocsit át Komáromba négy jó lovon és Gergely drabanttal egyetemben ... és vigyenek az kezökre bilincseket, hogy valami latorságot ne művelhessenek, és ha felhozzák őket, mindnyárast vigyék fel az várba őket és erősen őrizzék...”

Zayt a királya kiváló szolgálataiért megajándékozta ugyan birtokokkal szinte minden vármegyében, de a fizetése gyakorta késett, ha éppen kevés volt a pénz a királyi kamarában. Az ugróci birtok jövedelme pedig nem volt elég a család és a személyzet eltartására, a gyerekek neveltetésére, a vár építésére. 1557-ben sógora, Zoltay István figyelmezteti Zayt, írjon a királynak fizetése ügyében, hogy Bécsben tanuló fiai megkaphassák otthonról az anyagi támogatást. Bánffy Borbála pedig még 1568-ban is mentegetőzik, hogy „nem örömest írnék te kegyelmednek pénz felől”, de „teljessiggel nélküle vagyunk mind én, mind az kőmívesek”. Nyitrán meg ismét valami levelet kell „kiszerzeni”, azért is pénzt kérnek, „én neköm meg nem lőn, mit adnom”. Zay sokszor tette zálogba, amije csak volt, hogy készpénzre tegyen szert.

Fiaitól Zay elvárja,

hogy tanulmányaik befejeztével vegyenek részt a haza, a kereszténység, a király védelmében. S gondoskodik is arról, hogy fiai kijárják a vitézlő iskolát.

A legidősebb, Péter – aki, úgy tűnik, örökölte apja írói vénáját: verses imákat gyűjt és tán ír is – már Egerben szolgál, ahol nagybátyja, Zoltay István a kapitány, de apja kivonatja őt az egri katonák lajstromából, mert azt kívánja, hogy a nagy múltú szendrői végvárban álljon helyt a mustramesterek előtt. S feleségének Ugrócra szigorúan megírja, ha Péter nem akarna Szendrőre menni, hát „küldje ki” a házból. Másodszülött fia, János, apja oldalán is szolgált a végvárak őrzésében és védelmében. A harmadszülött fiú, László már felserdült, de még otthon van, amikor apja egy, a Kassáról feleségéhez sürgősen menesztett utasításában ilyen feladattal bízza meg: „Elfelejtettem megírni, hogy az lator inas, aki az én poharamat ellopta, az várban vagyon fogva ... tagad. Mondd meg hát fiamnak, Lászlónak, hogy vegye ki az áruló latortól (értsd: a bevallást), necsak szép szóval vagy ijesztéssel, hanem ugyan kínnal is. Mit kell aféle árulónak kedvezni, ki az ura házát meglopja, tudja meg az egész háznép, minemű bút és kisebbséget vallott. Büntessék jól csak meg, egy csöbör vízbe kétszer vagy háromszor, nem hal bele, de bizony megvallja, amit tud; de azért úgy büntessék, hogy meg ne öljék; vagy pedig nyomják az csigára, hogy mondja meg, mint lopta el, ki volt társa, hova tették vagy eladták ... és mit vall, írja meg nekem László őmaga.” Mint az utasítás utolsó mondatából kitűnik, Zay próbára is teszi fiát: kíváncsi, tud-e a valószínűleg csak a rábeszélés vagy a fenyítés alkalmazására hajló László keménykezű is lenni.

A kassai szolgálat

1560 júliusában Zay Ferencet, valamint fiait és utódait a király a magyar báróság rendjébe iktatta s újabb adományokhoz juttatta. Ugyanebben az évben a kor elsőrangú magyar katonai méltóságába helyezte, kinevezvén őt Kassa és környéke főkapitányává, azaz katonai s részben polgári kormányzójává.

Egy ideig a családja is vele él Kassán. Legidősebb lánya, Anna ott ismeri meg – a kor viszonyaira jellemző körülmények közt – leendő férjét, a partiumbeli Adorjáni Csáky Pált. Az előkelő erdélyi úr Ferdinándtól átállt János Zsigmondhoz, s egy hadjárat során Zay rabul ejtette őt. Kassán aztán szívesen látta házánál is, mígnem Csáky „rabságának” országra szóló lakodalom lett a vége 1563 őszén. Nem sokkal az után, hogy Pozsonyban magyar királlyá koronázták Ferdinánd Miksa nevű fiát, s a koronázási menet élén Zay mint az ország egyik zászlósura vitte Magyarország zászlaját.

1564 decemberében lányunokát szül Anna, de hamarosan meghal mind a kisded, mind az anya. Közvetve, Csákynak apósa egy levelére 1565 decemberében írt válaszából tudjuk, Zay nagyon fájlalta lánya halálát. S megtudhatunk Csáky válaszleveléből még valamit, amire érdemes felfigyelnünk: a határszéli birtokaira való tekintetből pártállását váltogató vejét Zay egyenességre és a jövővel szembeni felelősségre inti, miközben a „hitel” fogalmával él vele szemben – azzal a gyűjtőfogalommal, amellyel majd csaknem háromszáz év múlva Széchenyi István átfogó társadalmi reformmozgalmat indít Magyarországon.

Lánya halála után

az idős, megviselt Zay egyre többször kéri felmentését a nehéz kassai szolgálat alól. Felesége is mindegyre sürgeti, intézze már el a királynál, hogy hazatérhessen. Mondják, a jó párkapcsolatban az együtt öregedés során mutatkozhatnak meg zavartalanul a kapcsolat leggyengédebb vonásai. A Zay-házaspár esetében ennek egyik megnyilatkozását láthatjuk abban, hogy Borbála az ura kedvéért, valamint azért, hogy közvetlenül, szíve egész melegével szólhasson hozzá, öregkorában megtanul írni és olvasni. Hagyatékukban rátaláltam két olyan, keltezés és aláírás nélküli rövid levélre, melyek tartalmából világos, hogy Borbála uráéhoz írt saját kezű levelei. ĺme, részlet az egyikből: „Szerelmes (értsd: szeretett) én édös Uram, hol te kegyelmed engöm arra kér, hogy megtanulnám az írást, bizony örömest vónék érötte, de szerelmes uram, nehéz énneköm tanulni, kinek gondja és bánatja vagyon, mert bizony addig, én édös Uram, az én szívemnek bánatja meg nem nyugszik, míg te kegyelmed a Kassai tisztben vagyon...” A másik levél nemcsak kapcsolatuk meghitt, bensőséges voltáról tanúskodik, a későn megismert írás-olvasás tudományának élménye, öröme is kifejezésre jut benne: „Szerelmes Uram, ha te kegyelmednek gyütt eszébe, mikor te kegyelmed itthon vót, egynihányszor mondtam te kegyelmednek, hogy énmagam felmennék az fejedelömhöz, hogy énmagam könyörgenék te kegyelmedért, hogy te kegyelmedet kivenné onnan Kassáról, de bizony mast is ugyanezt mondom ... Jól tudom, szerelmes Uram, hogy ezön is te kegyelmed eleget nevet. Én is, szerelmes uram, az te kegyelmed levelét nagy örömest láttam, a többit is, de hogy ezt énmagam megtudtam olvasni, annál örömesben láttam.” Zay csak 1568 végén szabadult a kassai szolgálatból. Felesége már beteg, nem sokáig örvendezhet ura hazatértének, 1569 első napjaiban meghalt. Zay 1569 októberében újra megházasodott,

egy elhunyt barátjának özvegyét, az erdélyi származású nemzetes Mindszenthy Katát vette nőül. Hagyatékának levéltári fóliói közt ott található a Mindszenthy Katával kötött saját kézírású házassági szerződése, amelyben, halála esetére, vagyonáról is rendelkezik. A rendelkezéseit megindokló nyilatkozatát akár életvallomásnak is tekinthetjük: „... mert az én jószágom és marhám (értsd: vagyonom) – írja az említett házassági szerződésben – nem őstől, sem atyámtul, sem anyámtul nem maradt, mert azt mind török bírja, hanem én-szolgálatommal leltem ... és szabad az én-leltem jószágbul és marhámbul disponálnom.”

A kora társadalmának legmagasabb rendjéhez tartozó, nagy vagyonú, humanista műveltségű, befolyásos főúr, lám, egy dolgos ember öntudatával oszthatott – végső soron önnön életének, emlékének is – igazságot.

1570-ben születik még e házasságból egy fiúgyermek, aki a Miklós nevet kapja, de Zay Ferenc ugyanez év október 10-én eltávozik az élők sorából. Mindszenthy Kata Zay halála után még éveken át jó mostohája marad Zay Ferenc és Bánffy Borbála gyermekeinek, és későbbi új házasságában is atyafiságos kapcsolatot tart fenn velük.