Volt valaha egy deportálás

Szalai Lajosné, Ilka néni Szalai Ilka néni nyolcvanöt éves. Tardoskedden él Erzsi lányával együtt. Irén lánya negyedszázad után költözött vissza a szülőfalujába családostul, és ott élnek az unokák és a dédunoka is. A nap legnagyobb részében olvas és emlékezik. Lehetőleg a szépre. Boldog házasságára („hála Istennek jó embert kaptam, mindig engem pártolt, még akkor is, ha nem volt igazam”). De az élet nemcsak jót adott Szalaiéknak; fájdalmas emlékek is felbukkannak negyvenhét teléről. Csehország, a kolíni járásbeli kis falvak, Sobočice és Bečváry. Két teljes év távol a szülőfalutól. – Kidobolták, hogy három nap múlva menni kell, meg hogy kiknek. A vagyonosakat Morvaországba vitték. Nekünk csak négy hold földünk volt, szegényeknek számítottunk. Volt olyan, aki elbújt. Mi is. De a katonák azt mondták, ha nem jövünk elő, akkor az én szüleimet viszik el. A két asszony, az anyám meg az anyósom bizony harcolt egymással. Az anyós mindenáron azt akarta, hogy maradjunk. Több családot is bújtatott a nagy portájukon. Amikor az anyám eljött, és közölte, hogy ha nem jelentkezünk, őket viszik el, én térdre estem az anyósom előtt, könyörögtem neki. Elmegyünk mi, fiatalok vagyunk, majd lesz valahogy. Voltak olyanok is, akiknek sikerült elbújniuk. Többeknek is.

1947. február 13-án reggel kilenckor odaállt a házuk elé a katonaautó. Szalai Lajoséknak a kislányukkal, Irénkével menniük kellett. (Hiába kértek felmentést – Ilka néni várandós volt Erzsivel, beteg volt, vért hányt.) Felpakolták a szoba-konyha bútort az autóra, és irány az állomás. A vagonon egy másik családdal osztoztak, meg a libákkal és a két harminckilós malackával.

A borotvapamacs – csehül

Valahol Csehországban. Balról jobbra: Irénke az elmaradhatatlan masnival, az édesanyja, karján Erzsi, mögötte Szalai Lajos, a Tóth házaspár fiukkal, Vicivel és Vanya Ferenc A szerző felvételei és családi archívum Sobočicében, ahová kerültek, naszvadiakat is telepítettek. Ott már mindenki tudta, hogy a magyarok nem önként mentek Csehországba. Egy évig laktak ott, de a gazda szegény volt, nem tudta fizetni az alkalmazottját, Szalaiék egy faluval odébb vándoroltak, egy bečváryi nagygazdához. A kitelepítettek legtöbbje egy szót nem tudott csehül, az ottaniak nem tudtak magyarul. – A férjem beszélt szlovákul. A katonaságnál megtanult. Jó ember volt, a világon a legjobb. A borotvapamacsot a kapkodásban itthon felejtettük, és Zásmukyban, a közeli városkában a világért nem tudtam megmagyarázni a boltosnak, mit akarok. Kézzel-lábbal mutogattam. Aztán egyszer csak megláttam a kirakatban... Az orvosnál se tudtam elmondani, mi bajom. Irénke ott is jól tanult. A gyerekek „maslonkának” hívták, mert mindig két masni volt a hajában.

Meghiúsított szökés

Kétévi száműzetés után hazajöhettek. Gazdájuktól el sem búcsúztak. Nehezteltek rá. – Egy hónapnak előtte meg akartunk szökni. Vittünk az állomásfőnöknek ajándékot, ezer koronát, tyúkot, kolbászt, cukrot, amit akkoriban nehéz volt kapni, hogy legyen vagon. Mindent összecsomagoltam, este indultunk volna. De a gazda feljelentett, mert ő is félt. Végeredményben jól jártunk, mert megmaradt a pénzünk.

A deportáltaknak Csehországban jelenteniük kellett a munkahivatalban, hogy hová akarnak visszatelepülni, illetve hogy van-e hová menniük. Ilka néniék a Magyarországra telepített apósáék itt maradt házát diktálták be, ahol az elhurcolásuk előtt is laktak. Megegyeztek azzal a szlovák emberrel, akit a Szalai-házba költöztettek, hogy befogadja őket, de az illető meggondolta magát.

Korai öröm

Erzsi, akivel Ilka néni várandós volt, mikor kitelepítették őket Negyvenkilenc február tizenegyedikén estefelé a kolíni szerelvény befutott a tardoskeddi állomásra. Szalaiék megkönnyebbültek: végre hazaérkeztek! Korai volt az örömük; kilenc vagont lekapcsoltak. Az övékét is. A többit a kirakodóba vitték, negyven csendőr felügyelete mellett katonaautókra rakták a hazatelepültek holmiját, és beszállították a faluba. – A rokonok magukkal vitték Irénkét és Erzsit, hogy meg ne fázzanak. Később megtudtuk, hogy bennünket továbbvisznek, Surányba. A hozzátartozók odajöttek és kirakták a vagonokból a holminkat. Az üreseket hadd vigyék, ahova akarják. Amikor odajöttek a csendőrök, elbújtunk, le a pangét mellé. Akkor a csendőrök visszadobáltak mindent a vagonokba, de összevissza, nem törődve azzal, hogy mi kié. A mi holmink négyfelé volt. Nagyon elkeseredtem, térdre estem a csendőr előtt, mondom, a gyerekeimet a rokonok bevitték a faluba. Hogyan menjek tovább nélkülük? Azt mondta a csendőr, maradjak itt, rendezzem el, amit kell, és másnap reggel legyek Surányban. Keszit jelölték ki lakhelyül, oda szállított a teherautó bennünket meg a bútorunkat. A katonák azt mondták, lerakják a holminkat, aztán többet nem foglalkoznak velünk. Az aszszony, akihez beszállásoltak, nagyon sírt, vele is csak az utolsó pillanatban közölték, hogy ürítsen ki egy helyiséget, mert lakókat kap. Megvigasztaltuk a szlovák nénit, hogy ne féljen, egy napot se maradunk itt. Mert Surányban, két kocsira felraktuk, ami felfért, és azt Tardoskeddre vitték a rokonok. Másnap visszamentünk Keszire, felraktuk a holminkat három szekérre, és dűlőutakon hazajöttünk Tardoskeddre. Eleinte Kollár Viktor nénénél laktunk, aztán meg a Juli néninél, az apósom testvérénél. Ötvenben negyvenezer koronáért vettünk házat. Csehországból csak babakocsit hoztunk, kettőt, egy mélyet meg egy sportkocsit. Ott mindent jobban lehetett kapni, mint itthon. Sok lábbelit küldtem haza, mert a csehek nem váltották ki mindet, amit kaptak.

Gyerekszemmel

Irénke, Fekete Lászlóné hétéves volt, amikor elvitték őket. – Nekem mint gyereknek nincsenek rossz benyomásaim Csehországról. Tardoskedden magyar iskolába kezdtem járni a kedvesnővérekhez, de tulajdonképpen nem hivatalosan, mert még ötéves sem voltam. A második osztályba már szlovákba jártam, de csak fél évig. A szüleim alaposak voltak, és mielőtt elvittek bennünket, kikérték a félévi bizonyítványomat. Az apámnak az volt az első dolga, amikor Sobočicére kerültünk, hogy másnap kézen fogott, és elvitt Zásmukyba, egy kisvárosi iskolába. Büszkén mondhatom, hogy az év végén csak három kettesem volt. Fél év múlva az apám kétségbeesett levelet írt haza, hogy küldjetek magyar könyveket. A falvédőre kihímezett bölcsességet a tanév végén így olvastam: „Hogi életed niugodt legien, munkálkodj szzerénien.” A hatvanas évek végén a férjemmel Jevanyban voltunk kiránduláson, és elmentünk Zásmukyra, az iskolába. A bečváryiak nem voltak otthon, a sobočiceieket megtaláltuk. Egész más szemmel látták az akkori eseményeket. Nagyon meghökkentem. Egyikükre se lehet azt mondani, hogy rosszak lettek volna hozzánk. Ők abban a hiszemben éltek, hogy munkát adnak nekünk, és ezzel segítenek rajtunk. Amikor Nyústyán laktunk, nálunk járt Kunžvart professzor a Károly Egyetemről – a fia most a cseh környezetvédelmi miniszter – több kollégájával. Ők úgy tudták, hogy az akkor segítség volt a szlovákiai szegényeknek. Erre én megmutattam nekik a második osztályos bizonyítványomat, amelyre az akkori tardoskeddi szlovák iskolaigazgató ráírta: „azért szakítja meg az iskolába járást, mert a szüleit kitelepítik Csehországba”. A négy cseh professzor és tíz tanársegéd meg volt döbbenve. Egyikük sem tudott róla.

Jobb itthon, de....

Irénke, Fekete Lászlóné hétéves volt, amikor elvitték őket Két évet töltöttek kényszerűen Csehországban. Ilka néni mégsem szeretné ezt az időt kitörölni az emlékezetéből. – Nem. Nem mondhatok a csehekre semmi rosszat. Minket megbecsültek. Az uramat, Lajcsit csak úgy hívták, hogy hezkí magyar. Tudtam varrni, pénzt nem fogadtam el, de egy ingért adtak öt kiló mákot. Az itthonról vitt libákat is eladtuk.

De felejteni nehéz. A családot szétszakították. Azt ígérték, aki reszlovakizál, azt nem viszik el. A Vanya nagyapa, Ilka néni édesapja megtette, mégis kitelepítették Magyarországra. – Az apám ott halt meg, baleset érte, leesett a szekérről, megsérült a hátgerince, és pár nap alatt vége lett. Pécsett van eltemetve. Meghalt az öcsém és a felesége is, akikkel a szüleim együtt laktak. Az édesanyámat sikerült hazahoznunk, még tíz évig élt velünk. Az apósomék 24 vagonnal indultak Magyarországra. A bonyhádi temetőben pihennek.

Sok rosszon mentek keresztül. Ilka néni mégse haragszik egykori „munkáltatóikra”, hiszen velük elhitették, hogy a „nincstelen” magyarok önként vállalták sorsukat. – Erzsit itthon szültem meg, Tardoskedden, s amikor visszamentem a kéthetes pólyással, kitakarított lakás várt. A környékbeli magyar családok valami tíz faluból összejöttek. Hoztak libát, tyúkot, ötven üveg sört is, igazi lakodalmat csaptak. Vasárnaponként mindig összejöttünk. A magyarok ott összetartottak. Ha úgy összetartanának itthon is, hát jó volna.