Visszatért a moziba és nyert

Filmes pályájának első állomásai a Fejes Endre regénye alapján készült Vigyori és A tanú, amelyet Bacsó Péterrel forgatott. Később Mészáros Márta is felfedezte, és vele álmodta meg a Kilenc hónapot. Ezt követte az Ők ketten, az Örökség, a Napló-sorozat, A magzat, a Kisvilma, az Utolsó jelentés Annáról, legutóbb pedig az Aurora Borealis – Északi fény. Alakításait Teheránban, Valladolidban és Los Angelesben díjazták.
 
Mondott már nemet rendezőnek, mert valami olyat kért öntől, ami súrolta a színészi ízlése határát?

Nem kértek tőlem olyat, amire nem vállalkoztam volna. A szüléssel sem volt problémám a Kilenc hónapban. Bevállaltam. Mi jöhetne ezek után? Hozzáteszem: nem a woodstocki lány voltam, hanem a versmondó. József Attilát és Radnótit mondtam. Attól persze még van átjárás a világok között. Agnes Varda, a híres francia filmrendezőnő felvette a saját szülését. Ez szöget ütött a fejembe. Hogy csinálta vajon? Hogyan tartotta a kamerát? Én nem láttam a filmet, Mészáros Márta mesélt róla. Tőle hallottam, hogy alá tett valami idegtépő, csikorgó, sikolyokkal színesített zenét. Mártára ez annyira hatott, hogy elhatározta, ő is csinál egy hasonló filmet. De ki fog szülni neki? Egy béranya? Terhes voltam. A barátnőm hozott össze Mártával. Azt mondta: semmi az egész, ne izgulj, majd sóhajtozol egy kicsit. Az, hogy kamera előtt szülöm meg a gyerekemet, nem hangzott el. Fel sem merült bennem. Aztán lassan derengeni kezdett. Ott feküdtem elfolyt magzatvízzel, alig vártam, hogy vége legyen az egésznek.
 
Most egy felvidéki parasztasszonyt játszik Iveta Grófová készülő szlovák filmjében, az Emma és a halálfejes lepkében. Először látom kendővel a fején.

Nem is volt még rajtam soha. A nagymamám otthon is kendőben járt. Ő nevelt sokáig Törökszentmiklóson. Később aztán, Budapest VIII. kerületében, az Auróra utcában is hordott kendőt. Nem látszódott a csupasz haja soha. Ilyen szerepet most játszom először. Városi prolilányból, munkásasszonyból kaptam sokat, én voltam a prototípus. Gyurkovics Tibor szerint a szenvedő munkáslány.
 
Unta?

Nem voltak ezek rossz szerepek. Az első Fejes Endre Vigyorijában jött. Egy vasesztergályos lány. Akkor találkoztam először a kamerával. Madaras Jóska vitt bele. Bejárt a kollégiumba, mindenkinek lyukat beszélt a hasába. Dumált, hogy milyen jó színésznő leszek, ő ajánlott be a rendezőnek, Nemere Lászlónak. Negyvenkét kiló voltam, nem egy eladni való portéka. Jóskával összeillettünk. Mindig mondta, hogy ő tudja, hogyan kell velem bánni. Forgattunk. Hálóing volt rajtam. Lecsúszott a vállamon, állandóan húzogattam. „Ne huzigáld! – ripakodott rám a rendező. – Nem baj, ha kicsúszik a melled!” Megszólalt egy hang a sarokból. „Adjanak már rá egy másik hálóinget!” Ő volt az író, Fejes Endre. Azonnal szaladtak. Lement a film a tévében, felhívott a koleszban. Kávéra invitált. Megkedvelt. Találkozott a csodával, mondta. Vízágyban feküdt, betegen, amikor Rába Roland, akivel Mundruczó Kornél társulatában, a Proton Színházban játszom, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabját rendezte a Nemzetiben. Felment hozzá a lakására, Fejes meg arról regélt neki, anno szerelmes volt belém. Kiabált velem, amikor egy időre abbahagytam a szakmát, hogy miért kell ez nekem, már rég Kossuth-díjas lehetnék. Lecsaptam a telefont, van nekem elég bajom, ne nyaggasson ezzel! Amikor elmondtam neki, hogy nálunk stószokban állnak a könyvek, lemerevedett. Könyvek egy proli családban? Erre gondolt, éreztem.
 
Kézdi Kovács Zsolttal is forgatott két értékes filmet.

A Visszaesőket is szerettem, de a Ha megjön Józsefet még annál is jobban. A Visszaesőket eredetileg külföldi színészek játszották volna. Gérard Depardieu és Isabelle Huppert. Egy cigány család valós története a film. Depardieu megnézett a Kilenc hónapban, és igent mondott a felkérésre, de annyi filmbe volt már előre leszerződve, hogy csak öt év múlva tudott volna Magyarországra jönni. Nélküle pedig nem lehetett volna benyomni egy viskóba Isabelle Huppert-t. Kész volt a forgatókönyv. Testvérszerelem. Nehezen kapott zöld utat. Csak miután Szabó István Mephistója Oscar-díjat nyert, akkor bólintottak rá. Ebben a filmben találkoztam Lacával, Székely B. Miklóssal, aki aztán a férjem lett. Ott sem volt kendő a fejemen. Törőcsik Marinak igen. „Már megint ez a kendő, gyerekek, már megint a kendő!” – mondta. Allergiás volt ezekre a szerepekre. Nem csodálom. Rajtam nem volt kendő, mert egy vagány parasztlányt játszottam. A testvérével létesített kapcsolatot, az anyja sem érdekelte. Ebbe a viselkedésbe egy kendő nem fért bele.

Szerelem első látásra? Ezt hozta a Visszaesők Székely B. Miklóssal?

Lassan alakuló viszony volt. Munkakapcsolatból indult. Nem is tudom, miért, én mindig elveszett voltam. Akkoriban különösképpen. Nem keltem fel az ágyból.  Gyötört a depresszió. Azt mondtam, belefojtom magam egy mosogatótálba. Aztán találtam egy pincét a Szentkirályi utcában, oda jártam le egyedül, megnyugodni. Ott éreztem jól magam. Majd ott kezdtem el egy hosszabb szünet után újra játszani. Ötvenhatban mi is egy pincében húztuk meg magunkat. Tudat alatt annak a paralel helyzetét kerestem. Ez túl nagy volt, de lenyűgöző pince. Esterházy Péter írta az egyik előadásunk után, hogy jó volt, amit látott, de útban hazafelé, a HÉV-en szóltak neki, hogy pókháló van a hajában. Nem szedtük le sehol. Patkányok futkostak a pincében. Amikor a Macbethet játszottuk, előjöttek előadás közben. Kerestem az egyiket, agyon akartam csapni. Esterházy akkoriban sokat tartózkodott Németországban. Írt az ÉS-be, hogy miért is jó város Budapest. Azért, mert itt játszik Monori Lili és Székely B. Miklós. „Lesz még egy-két előadásuk, aztán majd ezt a helyet is eltemetik” – írta. Pontosan ez történt.

Színészetének kvintesszenciáját melyik filmjében látja?

Általában nem tetszem magamnak. De a Ha megjön József közel áll hozzám. Különösen, amikor az álmot mesélem. És ez a mostani film, az Evolúció. Az előadásunkat a német arte csatornán láttam. Nagyjából meg voltam elégedve vele. Holokauszt-túlélő asszony vagyok benne. A filmet, Cannes-ban, az izgalomtól nem igazán fogtam fel.
 
És most itt ez a felvidéki magyar parasztasszony a készülő szlovák filmben.

Anyós. Nem antiszemita. Negyvenötben úgy magyar, hogy soviniszta. Erről az időszakról nagyon keveset tudtam. Utánaolvastam. Kutattam. Negyvenötben születtem. Azt sem tudtam, hogy volt szlovák állam, és az náci állam volt. A kitelepítés szót onnan ismertem, hogy Kisorosziból a svábokat telepítették ki annak idején. Forrponton a történelem ebben a filmben. Magyarokat és cseheket ebrudalnak ki az országból. Azt sem tudtam, hogy Tiso pap volt és náci. Az interneten mindent megnéztem. A színművészetin nem nagyon tanultunk történelmet. Tudományos szocializmust igen.
 
Bacsó Péter filmjéhez, A tanúhoz milyen emlékek fűzik?

Egyik napról a másikra dolgoztunk. Volt, hogy le kellett állni. Nem tudtuk, mi lesz, hogyan tovább. Bacsó is azt mondta, lehet, hogy holnap még forgatunk, de az is megtörténhet, hogy többet nem. Sokáig címe sem volt a filmnek. Nem is ismertették velem a történetet. Azt sem tudtam, miben játszom, miről szól az egész. Azt láttam csak át, amit az apámat alakító Kállai Ferenccel csináltunk. A disznóölést. De ez a szerepem ahhoz képest, amit előtte, a Vigyoriban játszottam, szinte jelentéktelen.
 
Kállai milyen volt?

Aranyos. A forgatás idején éppen rossz passzban. A Nemzetiben akkoriban nem kapott jó szerepeket, amit rá osztottak, azt meg elrontotta. Ezt ő mondta. Szóltam neki, hogy elmennénk megnézni az osztállyal. „Jaj, csak most ne! – könyörgött. – Majd szólok, hogy mikor.” Sokat panaszkodott. Nem jól mentek a dolgai. Délután jöttek a pártból a forgatásra. El akarták vinni a kamerát. „Na jó, még egy órát forgathatnak!” – mondták. A hatvannyolcas csehszlovákiai bevonulás idején nem volt könnyű leforgatni egy ilyen filmet. Mindig ott állt valaki a pártközpontból. Sohase vehettük biztosra, hogy marad a kamera. Állandó tépelődés volt.
 
Torino, Madrid, Milánó, Nápoly. A Proton Színházzal most újra Európát járják.

Ötkor indul a repülő, hajnali kettőkor kelek Kisorosziban, mert mielőtt elmennék itthonról, meg kell etetnem az állatokat. Szívbeteg vagyok. Félek az utazástól. Az én vállamon a darab. A harmadik oltás után még nem is tértem magamhoz, amikor bedagadt a bal karom és a bal lábam. Nagyon fájt. Kontrollra mentem a kardiológiára. Képernyőn láttam a szívemet. Röpködtek fölöttem a latin kifejezések. Két doktor beszélgetett. Egy férfi és egy nő. „Látod, ugye, látod?” Na, gondoltam, akkor ennyi, meg fogok dögleni, szevasztok!” Megnyomkodta a combom belső falát az idős orvosnő. Azt mondta: „Működik ez a kis szív, működik!” Nyomtam a húszezret borítékban, de nem fogadta el az orvos. Átkutatják még a fiókokat is, mondta, és ha találnak valamit, bilincsben viszik el az illetőt. Közben olyan hosszú a várólista, hogy mire rád kerül a sor, meg is halhatsz. Nincs orvos. Házi praxis sincs. Falvakat kell vándorolni. Annyira el van cseszve minden! Csak jachtok vannak. Nagy csinnadrattával emelik a nyugdíjamat 950 forinttal. Ugye, milyen jó fejek? Kérdezi tőlem a kardiológus: „Tanul maga szövegeket?” Igen, szoktam. „Nagyon fontos az agyizmoknak. Jól hatnak a szívre.” Mikor jöhetek legközelebb kontrollra, doktor úr? – kérdeztem. „Hat hónap múlva.” Hát majd megyek, ha menni tudok. Örülök, hogy még húzom a belemet.”

A szerző a Vasárnap munkatársa