VERSEK ÉS ARCOK: Megtalálni a versekben a mesét

A rozsnyói Meseszínház megálmodója, Badin Ádám mesemondó és bábművész elsősorban a hazai magyar népmesekincs színházi formába való átlényegítését tekinti feladatának. De rendezett a kassai bábszínházban, és volt a kecskeméti Ciróka Bábszínház ügyvezető igazgatója is. A Duna Menti Tavasz és az Ipolyi Arnold Mesemondó Verseny rendszeres zsűritagja, úgyhogy ismeri őt minden mesemondó és bábos gyerek, aki eljutott az országos döntőig. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy hidrogeológiát tanult a prágai Károly Egyetemen.

Méghozzá azért, mert annak idején politikai okokból semmilyen humán szakra nem felvételizhetett. Sőt, két évet le kellett húznia a bányában, mielőtt felvették a természettudományi karra. Később aztán „titokban” átjárhatott a művészeti akadémiára. Ezt azok kedvéért említjük, akik nem élték meg az előző rendszer terelgető gondoskodását, és magától értetődőnek tartják, hogy azt tanulják az egyetemen, ami érdekli őket.

„Műszaki és természettudományi érdeklődésű családba születtem, én voltam a kakukktojás. Hamar észrevették, hogy jó hangom van, nem vagyok szégyenlős, szeretek szerepelni. Hároméves koromtól felléptem közönség előtt, az óvodában minden verset azonnal megjegyeztem. És elég korán elhatároztam, hogy színházzal szeretnék foglalkozni. Apai nagyapám gyönyörűen mesélt, verseket is írt. Neki köszönhetem, hogy most azt csinálom, amit. Hatéves voltam, amikor visszaköltözött a csillagokba, de minden meséjére emlékszem, míg a többi gyerek a családból, akikkel együtt hallgattuk őt, már alig tudnak valamit felidézni. Az Öregapám mesefája című előadásunk az ő meséiből született, és máig ez az egyik legnépszerűbb, legtöbbet játszott produkciónk.”

Már felnőtt korában jött rá, hogy főleg azokat a verseket szereti, amelyek a mesék világába vezetnek, a képiség és a történet rejtőzködik mögöttük, azon keresztül tárulnak fel az érzelmek, gondolatok.

Bettes István választott verse azért kedves a szívének, mert a humor, a játék a szavakkal és az egyszerű forma mögött nagyívű filozofikus gondolatok bújnak meg.

„Hozzám ő áll a legközelebb a hazai magyar költők közül, mert saját, komplex világot teremtett. Ez a vers a Sírparadicső című kötetében szerepel, és azért választottam, mert minden benne van, ami a szerzőt jellemzi. A szóhasználattal érezhetően rájátszik a palóc nyelv és táj sajátosságaira, de benne van a hagyomány, az ősi értékek, a népi tárgykultúra, szóval az a bizonyos falóca, amely még ott áll a gömöri falvak házainak udvarán, és az itteni embernek a saját, legszűkebb világához való tartozását jelképezi. Ráadásul azt az életérzést is megfogalmazza, amely rám is jellemző: hogy játék az élet. Ha nem tudjuk játékosan felfogni, akkor belesüppedünk a sárba.”

Pilinszky Apokrifje a másik véglet.  

„Nagyapám temetésén mondtam el először, 1987-ben. Huszonkét éves voltam csak, és így visszagondolva a felét sem értettem annak, amit mondok. A megfejtendő titok fogott meg benne akkor. Éreztem, hogy itt valami el van rejtve. Azóta is folyamatosan fejtem, és egyre többet értek belőle, egy nagy önismereti utazás. Anyai nagyapámat, aki építészmérnök volt, uránbányába vitték a háború után, kisemmizték, megélt minden kínt és keservet. Mégis életvidám emberként ismertem, aki mindezt csak úgy, egy legyintéssel megbocsátotta a sorsnak. Azért, mert élni akart, gondoskodni a családjáról. Hetvennyolc éves koráig dolgozott. Az utolsó évben gyűrte le őt az a betegség, amit az uránbányában szedett össze. Ezek a sorok jöttek velem szembe akkor: „Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan. Nincs semmije, árnyéka van. Meg botja van. Meg rabruhája van.”

Nem sokkal később a rimaszombati Tompa Mihály Országos Versenyen mondta el ismét ezt a verset, ahová prágai egyetemistaként jutott el. A legendás Ady-körben egy Pilinszky-műsort akartak csinálni, ott lehetősége volt alaposabban tanulmányozni a költő munkásságát. Magyar irodalmi kávéház is volt Prágában Rákos Péter tanár úr patronálásával, ahol a diákok verseket olvastak fel egymásnak, és beszélgettek róluk, pusztán élvezetből.

„Pilinszkynél ugyanúgy megtaláltam a játékot, mint Bettesnél, csak egy egészen más szinten. Ő a világmindenséggel játszik biblikusan, virtuóz módon, fantasztikus képekkel, kontrasztokkal. És ne feledjük, hogy csodálatos verses meséket is írt. Ezeket csak pár éve fedeztem fel, amikor a fiamnak keresgéltem verset szavalóvesenyre. De már annak idején az Apokrifből megéreztem, hogy ennek az embernek köze lehet a mesékhez. Benne éreztem a népmesék mélységét, azt a tudást, amelyet a mesék a saját szimbolikus eszköztárukkal közvetítettek évezredeken át. Pilinszky egy helyütt ezt írja: »Gyermekkorunkban meg kellene halnunk, tudásunk csúcsán, alázatunk magasán, de tovább élünk, foltozgatva és toldozgatva a jóvátehetetlent.« Hát ezért érnek össze nálam a mesék az Apokriffel. A gyerek a mesékből tökéletesen megérti a világot. Nem hiányzik abból semmi. Tényleg tudása csúcsán van, aztán fokozatosan veszíti el a kapcsolatot a szellemi világgal. Közben persze tanul, de nem azt, amire igazán szüksége lenne. És ha nem vigyáz, ha nem őrzi meg magában a gyermeki játékosságot, akkor képtelen lesz kijönni a nehéz élethelyzetekből.”

Badin Ádám több költőt említ még, Weöres Sándor nála átíveli Bettes István világát Pilinszkyével. Arany János és Petőfi jelentette számára az „alapkiképzést”, Adyt édesapja szerettette meg vele. József Attilát pedig már ő fedezte fel magának kamaszkorában.

„Ha engem megfog egy vers, rögtön képet látok és zenét hallok. Pilinszkynél például nagyon erősen Csontváryt és Bartókot, Beethovent. Bettesnél meg Dúdor Istvánt és a gömöri népdalt, népzenét. De ugyanilyen fontos számomra a beatköltészet Allen Ginsberggel az élen, és a 60-as 70-es évek rockballadáit gyönyörű költészetnek tartom. Olykor-olykor ma is hallok még szépeket a sok szemét között. A vers számomra zene és festészet is. A vers belső zenéje lüktet bennem, szívemből az agyamba tolul és megfesti, rajzolja a képet. Egy jó vers olyan, mint egy jó kenyér: ízét sokáig érzed a szádban, a versét pedig a lelkedben.”