Vasárnapi iskolában voltam!

Az Ifjú Szivek a pozsonyi AstorkábanKiss Gábor felvételeA látottak alapján le merem írni: ez a műsor az alkotók és az előadók közös műveként jött létre, és éli mindennapi bemutatóját. Ez a műsorkompozíció a megismételhetetlen kategóriába tartozik, magyarul: kétszer ugyanúgy nem lehet előadni, a szereplők előadásonként újrafogalmazzák. Azok az iskolai sztorik, amelyek a színpadon megjelennek, úgy érezzük, mindannyiunkkal megtörténtek, ezért variálódnak tovább bennünk, s így derültségünk valójában saját élményünk újraéléséből fakad. Esetenként könynyesre „kacagtam” magam. ĺgy jártak a közelemben ülők is.

Jó ez az új táncos, dalos, zenés „ifjúszives” műsor. A pozsonyi bemutató különösen gazdag volt, mert előrészként, majd’ egy óra terjedelemben, nagyon a kedvünkre muzsikált a már Budapesten is jó névnek örvendő – sőt a Népművészet Mestere díjjal is kitüntetett – Potta Géza és ad hoc zenekara. Azért ad hoc, mert ebben az összetételben csak ennek a műsornak a keretében találkozhattunk velük. Potta prímás ÚR – így, nagybetűvel írom –, aki ötven év óta hűséges társa-zenésze a faluja, Abaújszina amatőr táncegyüttesének, a Rozmaringnak, igazán megérdemli e figyelmességet. Országszerte ismerhetjük Őt, mivel a Rozmaring együttessel majd’ minden magyar kulturális ünnepélyen, népművészeti fesztiválon ott volt, s így a tévéközvetítés jóvoltából az egész ország, sőt az egész Kárpát-medence élvezhette muzsikálását. Most – igaz, a hangja már kissé megkopott, de vonókezelése semmit sem vesztett virtuozitásából – színházi körülmények között élvezhettük játékát, és élvezhette ő is a közönség feléje áradó szeretetét.

Gyermekek számára műsort komponálni – hála istennek – nem példátlan esemény. A Magyar tánciskola című előadás azonban egyedien megoldott. Nem lehet hozzá hasonlítani sem Quittner János Szőttesének Mese, mese, mátka című műsorát, sem a Budapesti Táncegyüttes által a közelmúltban bemutatott Csipkerózsika című előadást, sem mást. Ez tőlünk, hagyományos felvidéki táncainkból indul ki, azt csodáltatja meg és fogadtatja el elsőként a nézővel (a gyerekekkel), és ezeknek a tájainkhoz kötődő (alap)ismereteknek a birtokában tágítja a világot, jeleníti meg az adott táncdialektuson, tájegységen és tánctípuson belül a távolabbi vidékek sajátos táncait. Gyönyörű bokrétába kötve láthatjuk aztán a bukós, ügyeskedő, verbunk, ugrós, karikázó, botoló, forgatós, legényes, csárdás táncokat. (A felsorolást az ízléses szórólapról másoltam le.)

Nem szokásos, talán úgy is mondhatnám: formabontó a táncból táncba átvezetés megoldása is. A táncosok szinte egymásba szövik őket, bátran felhasználva az iskolai tantermet imitáló díszletet is. Ha kell, forgatható bottá és harci eszközzé válik a nagyvonalzó, ezzel szolgálva a szádvásborsai és más botoló pásztortáncok bemutatását, ha kell, kisszínpaddá válnak az összetolt iskolapadok, kiváló hangzást és hangulatot biztosítva ezzel a kopogós-dobogós, ritmikus zenére járt, virtuóz ügyességet kívánó tánchoz meg a „vonatozáshoz”, és ha kell, tánceszközzé válnak a székek is.

Az ötletbőség mellett a műsor erőssége a táncok, a játékok, a párválasztók, a dalok és a zene tiszta, anyanyelvi szintű, magas előadói-művészi fokon történő megszólaltatása. Kiemelten érvényes ez a már régebben színpadon táncoló legénykarra. Igaz, az ő táncaik figuragazdagsága erre bővebb lehetőséget nyújt, mint a leány- és páros táncokban alkalmazott figurák.

A táncokat kísérő négytagú, „parasztbanda” stílusú zenekar nagy elismerést érdemel. Vitatkozni lehet azon, hogy összetételéből a klarinét meg a cimbalom mennyire hiányzott – ha egyáltalán hiányzott –, de nem érdemes. Kevés az együttesben munkát vállaló zenész. Nálunk, Szlovákiában, magyar zenészként, népi táncegyüttest kísérő muzsikusként megélni – udvarias szóval kifejezve is – nehéz. Pedig ez a népcsoport is kiizzadt már magából egypár tehetséges zenekart (Varsányi, Czuczor, Vontszemű, Ghymes, Csurgó, Csalló, Kováts stb.).

Figyelemreméltó az együttes viseletkultúrája is. Táncaik, zenéjük hagyományőrző alapanyagához hasonlóan a viselettervezésnél is a hagyományos viseletkultúrából indultak ki.

Summa summárum: a bemutatott műsor öregbíti az együttes jó hírét. A téma szerencsés választás volt, a kivitelezés pedig komoly művészi igénnyel valósult meg. Élmény nézni az előadók újbóli tinédzserré válását – igaz, néhányan közülük még a valóságban is azok. Kár lenne, ha az előadás nem jutna el minden magyar iskolába, mert ez olyan anyag, amelyet minden gyereknek látnia kell, s rajta keresztül közelebb jutni nemzetünk egyik jellegzetességéhez – a nép művészetéhez.