Varga Emőke: Szabálytalanságok szépségei

Hogy ez mennyire nem így van, illetve hogy a képpel, látvánnyal való találkozás, párbeszédbe-bonyolódás aktusa mennyivel összetettebb, rétegzettebb mentális folyamat (még ha ez rendszerint nem is tűnik így) – azt Varga Emőke alkotásai is rendkívül szépen, árnyaltan érzékeltetik.  Miként csábít el? Varga Emőke munkáinak jelentős részét érezhetően áthatja az igény, hogy a felszíni motívumrétegek (az úgynevezett szüzsé) mellett, ám azzal szorosan összeszőve, témaként jelenjen meg a kép szerkezetisége, képként-való-léte, mondjuk így, hogy eredendő testbe-vetettsége, a mediális korlátai, lehetőségei, tekintetnek való kitettsége, egy szó mint száz, a műtárgy apparátus-jellege. Mindez alapvetően befolyásolja az „összhatást” – vagyis azt, hogyan és miként szólítja meg (csábítja el, ejti rabul) nézőjét a tekintet által belakott, játékba hozott kép.  A „téma”, a mindenkori megmutatnivaló mellett a szerző mintha a megmutat(koz)ás, a becserkészés mikéntjét, alig észrevehető játékmenetét is jelezni, érzékeltetni szeretné. Az anyag szerkezetének vizsgálata mellett így a közvetítés aktusa, a nézés, a művel való kapcsolatteremtés mozzanata is témává lényegül. Mindez talán abból az alapvetésből fakad, hogy téma és anyag sosem választható el teljesen egymástól, vagyis hogy nincsenek értéksemleges „szűzi” matériák, minden anyag már eleve beszédes, hiszen ilyen-olyan érzelmi, kulturális, szociális, személyes stb. jelentésrétegekkel terhelt.  Érzékiség és konceptualista szigor Lehet, hogy ezért is van az, hogy Varga Emőke igen gyakran dolgozik nem hagyományos, efemer anyagokkal – vagy éppen talált (környezetükből kiragadott) tár­gyakkal. Egy korai, 1992-es sorozatában (Csicsói padlók) például az elhagyatott csicsói kastély padlózatának textúráját, a repedezett, hoportyagos fa-, kő- és csempefelületeket archiválja, vagyis „menti át” papírra – majd prezentálja egy önálló grafikai sorozat formájában. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"279939","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"347","title":"Szakítás – a Puha képek és portrék sorozatból (1999)","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Ehhez az élményanyaghoz kapcsolódik a Presýpacie obrazy című lefordíthatatlan nevű (és rendkívül érzékeny metaforikájú) széria is – a „képek” átlátszó fóliatesteiben a romos kastély beltereiben gondosan összegyűjtött por és finom törmelék szunnyad (a nosztalgiával átitatott, vanitas-ábrázolásokként is olvasható munkákat érezhetően áthatja az autentikus tárgyi lelet és élményanyag átörökítésének, szublimálásának igénye). Ahogy azt az iménti példák is szemléltetik, Varga Emőke gyakran egy archeológus érdeklődésével, precizitásával és megszállottságával vizsgál, fejt fel és rendszerez különféle (számára meghatározó fontosságú) leleteket, szedimentumokat, materiális és élményrétegeket.  A képnek is teste van Varga Emőke objektjeit elnézve kulcsfontosságúnak tűnik a felismerés, hogy a képnek is teste van, amely (akárcsak emlékezetünk, énképünk, mentális tereink) különböző, egymásba játszó, egymást átíró-torzító-gazdagító, hol elfedő, hol pedig felerősítő héjakból, rétegekből áll össze. Képeit, asszamblázsait, objektjeit, reliefjeit stb. lehetetlen (és tán felesleges is) műnemi-technikai-mediális korlátok közé szorítva rendszerezni – már csak azért is, mivel munkáinak túlnyomó része éppen a rafinált, ugyanakkor játékos (és nemritkán humoros) köztes-létből táplálkozik. Alkotásai tudatosan és reflektáltan műfajok, zsánerek és médiumok közt egyensúlyozgatnak, illetve épp az ezek közti határmezsgyék szerepét, meghatározó erejét és létjogosultságát feszegetik.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"279940","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"468","title":"Sütőformák (2011)","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Varga Emőke alkotásainak egy gyakran visszaköszönő kvalitása a transzparencia. Ez esetenként abban nyilvánul meg, hogy a vászon (a papír) helyét műanyag fólia vagy üveglap veszi át – vagy pedig egymást érik a membránszerű rétegek, úgy, hogy alap és „feltét”, háttér és előtér teljességgel megkülönböztethetetlenné válik. Több ciklusában találkozunk hártyavékony (vagy éppen párnaszerűen dagadó), sokszorosan rétegzett, pauszpapírból, celofánból, műanyag fóliából, viaszból, parafinból vagy éppen különféle textíliákból összeálló, többé-kevésbé áttetsző képtestekkel. Takarás és feltárulkozás A sokszor varratokkal átszőtt, fátyolosan sima – vagy éppen ráncokkal teli, valóságos odvakkal, hegekkel barázdált – képsík egy domború, sebezhető test képzetét kelti, melynek mélysége, kiterjedése, sok esetben űrtartalma is van. Közben érezzük, hogy az áttetszőség hangsúlyos szerepeltetése, a matt felületekkel és a transzparenciával való folyamatos kísérletezés sem csupán egy formai védjegy vagy külcsínbeli adottság, hanem éppen azt hivatott érzékeltetni, hogy a mondanivaló, a lényeg(iség)hez való közeledés mindig is rejtőzködés és megmutatkozás – takarás és feltárulkozás – dialektikus kettősségében, folyton újraíródó játékában domborodik ki. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"279941","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"358","title":"Hidegfront (2010)","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] A képsík és a (kiállító)tér kapcsolatának elmélyült vizsgálata reliefszerű kompozíciókat, esetenként valóságos szobortesteket, kisplasztikákat eredményez – pl. a 33x33 c. sorozat harmonikaszerűen fodrozódó, élőlényszerű papírtestei esetében, melyek hol a padlóra helyezve, hol pedig a falból „kinőve” domborodnak a néző felé. Az üreges, szelvényezett, egyszerre növényszerű és némileg zoomorf kreációk mintha megunták volna a sík, keretbe szorított pannó-létet, valósággal teret követelnek maguknak: mindennek persze az az ára, hogy esetenként saját súlyukat is cipelni kényszerülnek, ill. dacolniuk kell a gravitáció erejével.  De akadnak egyéb izgalmasan játékos „határesetek” is. Ilyenek a Sütőformák ciklus darabjai – a kör alakú, tortaformában készre sütött, domborműszerű szín- és anyagkompozíciók, telis-teli gusztusos, horpatag dudorokkal és fosszíliaszerű zárványokkal, hol az informel (és a foltfestészet), hol pedig a pop art képi világát idézik. Pár pillanat szemlélődés után egyértelművé válik, hogy a tarka ömlenyek jó része műanyag mütyürökből és gyerekjátékokból áll össze.  Ezek az intelligens humorral teli munkák mintha egyszerre kóstolgatnák-feszegetnék a képhez mint kulturálisan-szociálisan meghatározott médiumhoz kapcsolódó diskurzusokat (tortaforma mint képkeret, a harsány sütemény mint tondó stb.) – ugyanakkor a nőiséghez fűződő (sajnos még mindig) közkeletű sablonokat, sztereotípiákat, nemi szerepkonvenciókat is (a folytonos kreativitás elvárásának terhe alatt élő művész és tanárember, aki egyben anyuka, feleség és háztartásbeli is).  A feminizmus-kérdés Ez a „feminizmus-kérdés” amúgy is gyakran visszaköszön Varga Emőke alkotásait figyelve. Egy biztos: a szerző munkáiban nem az aktuális (poszt)feminista diskurzusok teorémáinak és kitudja mijeinek tételes, programszerű illusztrálására (vagy tudományos-dokumentarista igényű vizsgálatára) vállalkozik. Hál´Istennek azt sem mondhatjuk, hogy afféle par excellence „női alkotásokat” kívánna létrehozni. Mindenesetre a sajátos, érzékeny anyaghasználat és a motívumképzés terén is érezhető, hogy a szerző árnyaltan, igencsak személyes ihletettség által vezetve – ugyanakkor némi távolságtartással és szkepszissel – nagyon is reflektál a „nőként való lét” alapvető kérdéseire, a nőiséghez kapcsolódó társadalmi amnéziákra, evidenciákra és beidegződésekre – illetve a női (anyai, házastársi, háztartásbeli) én-szeletek és szerepszemélyiségek szorításában kibontakozó privát hétköznapokra. Ennek az igénynek és inspiráltságnak a leglátványosabb (és leg­ismertebb) dokumentuma a Medúza című installáció (2000) – az élőlényszerű, a mennyezetről alácsüngő méretes textilstruktúra, amely egymáshoz varrott melltartókból áll össze, egy zavarba ejtően dekoratív (ugyanakkor erősen konceptuális ihletettségű) lakberendezési artefaktumot hozva létre. Hasonló jelentéstartalom hatja át a Társaság című objektsorozatot is, melynek legmarkánsabb darabja egy női selyem hálóingbe öltöztetett ebédlőasztal (amely eredendően mintha szintén csak egy térbelivé terjesztett – itt és most feminin szerepbe kényszerített – táblakép lenne, különféle vágyak és ingerek terepasztala, projekciós felülete). [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"279942","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"Medúza (2000)","typeof":"foaf:Image","width":"356"}}]] Az ezredforduló tájékán születnek a Fejfedők sorozat darabjai – így a Rózsaszín zakó című is. Ezeket szemlélve úgy tűnik, szintén afféle kiterjesztett, funkciót váltott „képtestekről” van szó, amelyek így, fantáziabéli ruhadarabokká lényegülve elsősorban az elzárkózás-megmutatkozás egymást éltető-létesítő kettősségéről, az énkép és az énhatárok kijelölésének problémáiról, a privát és a nyilvános szférák konfliktusokkal terhelt kapcsolatrendszeréről, az ént védő (de legalább ennyire létesítő, újraalkotó) maszkok, álarcok és korzettek fontosságáról beszéltethetőek.    Csallóköz Aztán van úgy, hogy éppen a művek befogadásának, vizsgálatának közege, kontextusa kerül (olykor ironikus felhanggal) a szerző érdeklődésének fókuszába. Az Agyamon ülsz! című bútor-objekt például – azon túl, hogy joggal tekinthetjük autonóm műalkotásnak – az elcsigázott galérialátogatók pihenőhelyeként is szolgálhat. A hely szelleme, topográfiája, az adott kiállítótér logikája, sajátosságai kerülnek előtérbe Varga Emőke térinstallációinál is. Például a Csallóköz című alkotásnál – a szerző egy cseppet sem idilli fővárosi lakásbelsőben (minimális beavatkozásokkal: haragoszöld mű­pázsit, locsolóslaug, a falakon körbefutó akvarellszerűen légies, festett fríz) kísérli meg a szűkebb értelemben vett szülőföld auráját, hangulatát megidézni, egyszersmind a megidézés és hű ábrázolás lehetetlenségét, a két (mentális, szociális, biológiai) környezet közti bizarr, feloldhatatlan kontrasztot is tematizálva.  Csanda Máté művészettörténész  Cikkünket Varga Emőke archívumából származó felvételekkel illusztráltuk.