Van mit tanulnunk a kicsiktől

Amikor megfogant önben a történet, rögtön saját lányait képzelte bele, az ő karakterükből, tulajdonságaikból indult ki, vagy csak az volt biztos, hogy két kislány lesz a kalandok főszereplője?Kiskata és Julijul alakja tulajdonképpen már az 1980-ban megjelent első meséskönyvemben, az Ákombákomban készen volt. Lányaim, akiknek Kati és Juli a becsületes nevük, ekkor voltak két-három évesek. Két kis mesefigurám azóta rendre fel-felbukkan különböző meséimben, gyermektörténeteimben; élik a maguk életét… De azt is mondhatnám, maguk teremtették magukat, ők teremtették történeteiket, melyek azután az enyéim is lettek. Egyáltalán nem gondolom tehát, hogy Kiskata és Julijul a lányaim lennének, és azt sem: róluk mintáztam volna őket. Inkább Kati és Juli lett olyan, mint Kiskata és Julijul… mert a gyerekek mindig a meséből nőnek ki… Hiszen már a megfoganásuk is a csoda maga, csoda-e hát, ha oly fogékonyak a csodára… s a csodák világában vannak igazán otthon… A könyv tele van furcsa szereplőkkel – kedvencem a bosszúálló hifitorony –, vagy olyan mesealakokkal, akik a más mesékben megszokottól eltérően viselkednek. Mi volt a célja ezzel az eljárással?Nem eljárás ez, a világ ilyen. Tele van furcsa szereplőkkel s olyan alakokkal, akik juszt is másként viselkednek, mint ahogy azt elvárnánk tőlük. Lehet, hogy a csavargó mobiltelefon, a szemrontó táblagép, a bosszúálló Xboksz s legkisebb, most nyolc és fél éves Anna lányom egész konzolvilága már csak a maguk meséit keresi, hogy ne csak az otthonunkban, hanem otthon legyenek azokban is. De talán már vannak is ilyen mesék, amelyek velük vannak tele… akár egy hétfejű bankár vagy egy ármányos bróker társaságában… Nem a mese világa furcsa tehát, hanem az emberé… aki egyre furcsább világot teremt maga köré… Amelynek már egyre kevesebb a köze a meséhez… Ön szerint a mai gyerekek mennyire fogékonyak a nyelvi humor, a szürrealista megoldások, a történet menetét megszakító jellemzések és a leírások iránt?Remélem, a mai gyerekek is gyerekek még, mert a gyerekek mindig is fogékonyak voltak ezekre: a játékra is, a nyelvre is. Egy kiváló szlovák meseíró, Jozef Pavlovič – fordítottam is tőle – mondta egyszer azokról a pályatársairól, akik még nem próbálkoztak a gyermekirodalommal, hogy még nem nőttek föl a gyerekekhez, észjárásuk elmarad azoké mögött. A gyermek és a felnőtt gondolkodása, logikája, nyelvképzése, világérzékelése és -látása között nagy különbség, hogy a gyermeki gondolkodás analógiás természetű, a felnőtté célelvű. A gyermek világa tagolatlan, a felnőtté osztott. Tényleg van mit tanulnunk, újra megtanulnunk tőlük. S gazdagabbak lennénk, ha felnőtt korunkra is minél többet meg tudnánk őrizni abból, aki gyermekkorunkban voltunk. Gyermekirodalmi munkásságán belül hová sorolja, mennyire tartja fontosnak ezt a meseregényt?A boszorkány porszívója elég lassan, nehezen készült. Már 1983-ból vannak vázlataim hozzá, s csakhamar az első változatával is elkészültem… aztán ez még eltartott vagy húsz évig, míg végül, 2004-ben végleges formát öltött és könyv lett belőle. A lányaim közben felnőttek, és már a második unokámat vártam, amikor megjelent. Persze, ez nem jelenti, hogy húsz évig írtam a mesét, de egyfolytában tanultam hozzá. Még soha egyetlen munkámmal sem foglalkoztam ennyit és ilyen hosszan. Mert írás közben tanul az ember a legtöbbet, a készülő szöveg, ha kellőképpen odafigyelünk rá, a legjobb tanítómesterünk lehet. Így A boszorkány porszívója valamiképpen összegzése is lett annak, amit a gyermekről és irodalomról, illetve magamról és a világról, s nem utolsósorban a nyelvről tudtam, tudok. Most, új kiadása előkészítésekor, tíz év elteltével azt tapasztaltam, hogy ezekről azóta sem tudok többet s mást, ami alapján úgy gondoltam, ma is érvényes lehet e mese, történet, nyelv, világkép, könyv. S lehet más célja az embernek, akár író, akár nem, mint érvényeset , érvényesen mondani?