Van a zenének lelke?

Asszonyom, az ön férje Rajter Lajos volt, a 2000-ben elhunyt kiváló karmester, kitűnő zeneszerző és zenetanár. Ön hogyan látja: a szlovákiai közvélemény mennyiben tartja becsben e jeles művészember munkásságát, zenei örökségét?Gondolom, nehéz volna elfeledni, amit hosszú élete során a hazai zenei élet fellendüléséért tett. Igaz, voltak nehéz időszakok is az életében, például amikor 1951 és 1953 között nem dirigálhatott. Abban a két esztendőben a Szlovák Filharmónia kottatárában dolgozott, és az ő kézjegyét őrző adattár máig használatos. A nyilvános zenei életbe ötvenháromban térhetett vissza, amikor a Filharmónia az akkori Német Demokratikus Köztársaság egyik neves karmesterét hívta meg Beethoven IX. d-moll szimfóniájának vezénylésére. Ez a művész, aki ismerte későbbi férjem problémáját az akkori hatalommal, kijelentette: helyette Rajter Lajos vezényeljen, hiszen ő ott van Pozsonyban! Az ominózus koncert helyszíne Zsolna volt, ahová még Pozsonyból is érkezett hallgatóság. Az ő személyével kapcsolatos „gondok” egyike az volt, hogy sohasem lett párttag, így a többszöri fölterjesztés ellenére a Nemzeti művész címet is csupán 1989-ben kapta meg. És mert tudatában volt annak, hogy ezt a kitüntetést nem kegyből vagy politikai gesztusként kapta, a rendszerváltás után sem mondott le róla. A sors úgy akarta, hogy ön nem csupán személyes emlékei révén, hanem a szó eredeti értelmében hivatalból is méltathatja néhai férje szerepét a szlovákiai komolyzenei életben, hiszen Rajter Erzsébet négy évig a Szlovák Filharmónia igazgatója volt.Rajter Lajos a szóban forgó szimfonikus zenekar létrejöttét követő első három évben Václav Talichhal közösen irányította az együttes alapozási, kezdeti lépéseit. Férjem a nagyzenekarok mindenkori repertoárjának gerincét alkotó klasszikus és romantikus szimfonikus zeneirodalomra összpontosította erejét. Egyúttal bemutatta a kortárs szlovák zeneszerzők műveit, illetve a 20. századi külföldi kompozíciókat is – már amennyire ez akkoriban lehetséges volt. Egyszerűen föl kellett építeni a Filharmónia törzsrepertoárját. Ő előzőleg a legrégebbi szlovákiai nagyzenekart vezényelte a pozsonyi rádióban, mint ahogy Budapesten a Filharmóniai Társaság Zenekarát és a Fővárosi Zenekart. E két együttes stúdiókoncertjeit a fiatal magyar zeneszerzők műveit sorozatban műsorán tartó Magyar Rádió közvetítette; de Rajter Lajos egyúttal több fiatal szlovák zeneszerző barátja – például Alexander Moyzes és Eugen Suchoň – kompozícióit is bemutatta itt. Rajter Lajos kapcsolatban állt Kodály Zoltánnal is. Ismeretségük miként jött létre?Ahogy ez a múlt század húszas éveiben mondhatni természetes volt. A tizenéves Rajter Lajos Pozsonyban a városi zeneiskolában Albrecht Sándornál zongorát tanult, a zeneakadémiát Bécsben végezte, ahol a zeneszerzést oktató egyik tanára a pozsonyi születésű, magyarul is jól beszélő Franz Schmidt lett. Innen jutott Budapestre, az ugyancsak pozsonyi származású Dohnányi Ernő mesteriskolájába, és ennek külön érdekessége, hogy ide éppen Kodály Zoltán ajánlatára került, akit viszont Bartók Béla tanácsára keresett föl, aki gyakran látogatta Pozsonyban élő édesanyját. Később, már jeles zeneművészként, Rajter Lajosnak is voltak tanítványai. A hazai karmesterek közül például Pavol Bagin, Bystrík Režucha, Ondrej Lenárd. Ők később is keresték vele a szakmai kapcsolatot?Igen. Tekintélyes tudásának, türelmes modorának, a tanítványaival szembeni közvetlen viszonyának köszönhetően tisztelettel és szeretettel voltak iránta. Ön, aki egész életét a muzsika világában töltötte, miként látja a zeneművészet és a közélet határterületeinek találkozási pontjait? Jelesül: összefügg a politika és a zene?Ez nem egyszerű kérdés. Lényegében egészen a komponált zene keletkezéséig kell visszapillantani, amikor a komponistáknak – munkájuk s megélhetésük érdekében – mecénásokra volt szükségük. Így az egyházak, vagy Itáliában a hercegi tartományok és városok alkalmazásában álltak. Kompozícióikat általában rendelésre írták, legyen szó akár Monteverdiről vagy Mozartról. Viszont a zsenialitásuknak köszönhetően az alkotásaik később világszerte csodált művekké váltak. De ha már szóba jött a politika: a második világháborút követően a politikum nálunk is évtizedeken át rányomta bélyegét a zenealkotásra. Optimista zenedarabokat kellett komponálni, kantátákat szocialista szöveggel, és szovjet zeneszerzők műveit illett játszani. Huszonöt évig dramaturg voltam, és minden évad végén a Szlovák Filharmóniának is számszerűsített jelentést kellett készítenie a szaktárca részére, hogy hány szovjet, hány orosz és hány szlovák zeneművet tartottunk repertoáron. Viszont az érem másik oldalát tekintve: alkotóilag értékes és a politikai irányvonal által is támogatott zenét keresve így mi már akkor játszottuk Sosztakovicsot és Prokofjevet, amikor a Nyugat még alig ismerte őket. A közönség mind a mai napig miért fogadja fenntartásokkal a kortárs zeneműveket?A rendszerváltás előtt nálunk hosszasan tilos volt, illetve csak igazán ritkán nyílt lehetőség nyugati komponisták avantgárd zenéjét játszani. Megjegyzem, nem csak a kommunizmus, előtte a hitleri Németország sem tűrte a tudatosan úttörő szerepet vállaló avantgardizmust... A szocializmusban nálunk hivatalosan elhallgatták például az egész schönbergi iskolát. A zenetudományi karon kizárólag kitűnő tanárainknak köszönhetően, kvázi titokban lehetett Schönberget, Hindemithet, Sztravinszkijt hallgatni. Ez hagyományozódott tehát, ezért kedveljük kevésbé a modernebb zenedarabokat?Szlovákiában, a zenei szakiskolákat is beleértve, két-három nemzedék figyelméből egyszerűen kihullott a kortárs zene. Ha elvétve elhangzott is egy-egy ilyen zenemű, az emberek nem mindig fogadták érdeklődéssel. Ha például a szünet után volt programon, előfordult, hogy már nem jöttek vissza a hangversenyterembe. Még Bartókért sem lelkesedett különösebben a publikum, szerzeményei rétegzenének számítottak. Az ő műveit ugyanis szabad volt játszani, hiszen Magyarország szocialista ország volt. Szerencsére, napjainkban már jóval befogadóbb a közönség, noha sokan máig is csak a hagyományos komolyzene rajongói. Egy képzőművészeti párhuzammal élve: Picassónak is vannak könnyebben emészthető művei, és van a Guernica...Természetesen. Mozart vagy Verdi Rekviemje mindig telt házasan eladható, néha még gyöngébb és kevésbé sikerült előadásban is. Egy-egy Beethoven-szimfónia, annak az európai zenei hagyományokra épülő harmóniája, génjeinkbe kódolt dallamvilága révén a nagyközönség számára mindig könnyebben érthető és elfogadható. A számítógépek, az internet elektronikus világában milyen többletet képes még nyújtani Bach, Brahms, Vivaldi vagy Chopin?Egy hatalmas lehetőséget. Egyben azonban a válogatás felelősségét, hiszen manapság egy-két kattintással minden elérhető és bármi meghallgatható. Itt elsősorban a különböző zenei átiratok művészi minőségére gondolok, mert a zeneszerzők – bizonyos fokig és bizonyos formában – minden korban felhasználták a korábbi idők zenéit. Természetes volt, hogy például Bach Vivaldi számos kompozícióját vette át és átírta. Így például Vivaldi hegedűversenyét most Bach-zongoraversenyekként ismeri a világ. Tehát ebben, a különböző zenei átiratok minőségében látom az elektronikusan elérhető zenei világ iránti érdeklődés köznapi felelősségét. Sőt, ha valaki otthon épp egy átiratot hallgat, az az eredeti mű iránt is felkeltheti a kíváncsiságát. Elvégre Bachot is lehet jó ízléssel akár dzsesszesíteni, ám a klasszikus komolyzenében ez nem lehet a fő irány. A gyerekeknek ezért kellene már az iskolában megtanulniuk a zenében is kritikus igénnyel keresni az értékeket. Iskoláinkban a diákság menynyiben kapja meg a szükséges zenei alapokat?Sajnos, csekély mértékben. Ha egy alapiskolában bármi okból aznap szorul a tanmenet, általában a zeneóra marad el elsőnek. Országos szinten pedig kevés az olyan pedagógus, aki tolmácsolni tudja a zene mindennapos szerepét és jelentőségét. Nem kevésbé előnytelen, hogy a gyerekek rendszerint otthon szintén azt tapasztalják, a zene a szüleiket sem érdekli. Ráadásul a közbeszédben az a nézet él, hogy a zenészek „csak” muzsikusok, akiknek könnyebb az életük. Ahogy Szlovákiában a tudomány tekintélye lezüllött, úgy a zenéé is! Mert joggal merül fel például a kérdés: vajon miért nem lehet megteremteni annak feltételeit, hogy az iskolák zömében kórus működjön? Az énekkari munka, a közös ének valóban fontos és számos előnnyel járó nevelési tényező. Elsősorban az együtt alkotás örömét nyújtja, de része van az egymással és a karvezetővel szembeni alkalmazkodás, a fegyelem, a mély légzés, az egyenes testtartás elsajátításában. Végül, de nem utolsósorban a kórusrepertoár megismerésének biztonságát is adja. Számos felmérés tanúsítja, hogy az énekkel, a hangszerrel foglalkozó gyerekek a tanulásban is jobb eredményeket érnek el. Sajnos, nálunk ennek a felfogásnak még nincs meg az általános divatja, pedig egy-egy iskolai énekkar létrehozása inkább csak szervezésbe, mintsem anyagiakba kerül. Vannak még egyéb fenntartásai a mai szlovákiai zenei élettel szemben?Tudja, formálisan megvan minden. Van egy főiskola, működnek a konzervatóriumok, léteznek a zenét is oktató művészeti alapiskolák. És persze rengeteg kiváló zenészünk is van. Közülük azonban nagyon sokan külföldön keresik az érvényesülést. Egyrészt a hazai zenei életben a kereslet jóval kisebb a kínálat nyújtotta lehetőségeknél; másrészt pedig az a tapasztalatom, hogy a szlovákiai zenei szakiskolák a szükséges nyitottság dolgában bizony lépéshátrányban vannak. Ezen kellene hamarosan változtatni. Az igazi zenei talentum az égiek ajándéka?Alapvetően igen. Bár sokat számít a környezet, akár a családi vagy egyéb szűkebb körű motiváció. Régen sok helyütt természetes volt az, amit manapság sajnos már alig látni. Hogy az édesanya napközben énekelt, hogy vasárnaponként a falusi házak takaros portáin vagy a városok polgári lakásaiban divatja volt a házi muzsikának. Ez utóbbit otthon, hál’istennek, én még megéltem. Egy karvezetővel egyszer hoszszasabban csevegve – szavainak hitelt adva – arra kellett rádöbbennem, hogy ha valakit megfosztanak a mozgásától, a beszédtől vagy a zene dallamaitól, akkor a boldogságérzetétől is megrabolják. A zenének lelke is van?Természetesen. Az értékes zenében sok-sok fantázia és mesterségbeli tudás rejlik. Egy olyan megnevezhetetlen többlet, amit nehéz, esetleg tényleg lehetetlen szóval vagy gesztussal kifejezni. Ha úgy tetszik, éppen ez a zene lelke. Asszonyom, szokott zenével álmodni?Talán igen. Bár ritkán álmodom. Rám inkább az jellemző, hogy ha a legnagyobb stresszben vagyok és hirtelen meghallom a zenét, akkor legbelül is megnyugszom s örömet érzek.