Valótlan álmok valós beteljesülése

Már a Batman, majd az Ollókezű Edward című filmek nézésekor megtapasztalhattuk Tim Burton rendezővel kapcsolatban, hogy alkotás, vagyis filmtörténet-mesélés közben nem szab határt a fantáziájának, s hogy a valóság és a képzelet nála úgy mosódik össze, hogy az ember csak kapkodja a fejét, minek higgyen és minek ne. Képzeletének szokatlan örvénylése nyomán aztán most megszületett az újabb nagy dobás, a Nagy Hal, amely a bevételt illetően a Gyűrűk Ura trilógia befejező részével, a Király visszatérrel vetekszik. És nemcsak anyagiakban vethető össze a két a film. Hiszen a Nagy Hal is valóságos mese. Azazhogy mesés valóság. Illetve valós valóság, csak valahogy másképpen. Tim Burton-szerű csavarokkal. A csapongó sztori főhőse, id. Edward Bloom (Albert Finney) ugyanis szakadatlanul mesél, anekdotázik fantasztikus utazásokról, a Spectre nevű eszményi városkáról, üvegszemű boszorkányról, óriásokról, éneklő koreai sziámi ikrekről, úgy, mintha minden csodás elem vele történt volna meg fiatalkorában, s mintha igazi mesehősként élte volna az életét. Olyan legyőzhetetlen, elpusztíthatatlan figuraként, akinek természetfeletti ereje van. ĺgy aztán minden próbatételen sikeresen túljut, minden gonoszt legyőz, mint az abszolút jóság megtestesítője. Az idős Bloom hallgatói pedig jól szórakoznak a történeteken, csak a fia, ifj. Edward Bloom (Ewan McGregor) menekül a nagyotmondások elől. Előtte más apakép lebegett gyerekkora óta.

A mesevalóság vagy a valóságmese szakadozott fonalát követve jutunk a film első félóráján keresztül az egyik valószínűtlen jelenetből hirtelen vágással egy másik eltúlzott, képtelen epizódba, s a valótlan valóságban úgy ugrálunk jelenből múltba, egyik csodás helyszínről a másikra, egyik történésből összefüggéstelenül a másikba, hogy csak „nézünk, mint a moziban”, mert nem tudjuk, mibe kapaszkodjunk, mit mivel passzítsunk, rakjunk össze. Belőlem szinte allergiás rohamot váltott ki az új Burton-opus első harminc perce. Mire elértünk ahhoz a részhez, amikor a mesélő gyerekkori énje a templomban hirtelenjében elkezd szemlátomást nőni, és leszakad, lereped róla a cipő, a ruha, úgy döntöttem, elég, elhagyom a vetítőtermet, nem tűröm tovább, hogy Hollywoodban azt hiszik, mindent megtehetnek a jóhiszemű nézővel. Aztán egyszer csak elkezd, mint a folyódelta, összeálló egységbe torkollni a sok kibontott vonal, és képbe kerülünk, világossá válik, hogy ettől kezdve miről is szól majd a film.

Az egyén felemelkedésének személyre szabott, különleges módjairól. Álmaink és a valóság kölcsönhatásáról: hogy merészségük vagy gyávaságunk miként tágítja, miként szűkíti lehetőségeinket.

Id. Edward Bloom gyerekkorában egy aranyhalakról tudósító cikkből megtudta, hogy „ha az aranyhalat kis edényben tartják, kicsi is marad. Optimális körülmények között a hal kétszer, háromszor, sőt akár négyszer akkorára is megnőhet, mint akváriumban.” Ez a felismerés ösztönzi az ifjúvá érett Bloomot arra, hogy szabadvízben és ne akváriumban nőjön fel. Elhagyja szülőföldjét, hogy bejárja a világot, s nagy halként élje az életét boszorkányokkal, óriásokkal és egyéb mesés figurákkal körülvéve. Hogy sikerült-e neki nagy halként érvényesülnie? Ő hiszi, hogy igen. És ismerősei is élvezik szép fabulává szőtt, csodás elemekkel megtűzdelt személyes kalandjait, amelyekről idős korában beszélt. Mert a film arról is meg akar győzni, hogy ha az ember sokszor meséli a történeteit, egy idő után eggyé válik velük, s egyben halhatatlanná válik bennük. Ám ezt a vágyott halhatatlanságot csak a szeretet teheti teljessé – hangsúlyozza Tim Burton. A két Bloom – az apa a mesék, a fiú a szigorú realitás világában – olyan idegenekként élt egymás mellett, akik nagyon jól ismerték egymást, hangzik el a filmben. Az idegenséget csak az apa halálos ágyánál oldja fel a későn érkező szeretet. Az ifjú Bloom számára kiderül, hogy apja nem hazudott, csak másképp látta és másképpen élte meg a valóságot. Akvárium helyett az optimális körülményeket választotta. Akart és mert a megálmodott nagy vízben nagy hal lenni. Ez a korábban az anekdotákban, mesékben hitetlenkedő ifjú Bloom számára apja temetésén bizonyosodik be teljességgel. A sírhantot körülveszik azok a figurák, akik végigkísérték apja életét, vagyis azok, akikről a sokat mesélt ifjúkori történetek szóltak. Ekkorra, a könnyfacsaró vég és a film szentimentalizmusa hatására el is hisszük, hogy az életünket élhetjük szürkén, kis vízben, de nagy halként nagy vízben is. És nem kell félni a csodás nagy vizektől, hiszen – ahogy mondják – akinek nincsenek valótlan álmai, annak valós álmai is nehezen teljesülnek be.