Válogatás 2022 legjobb albumaiból

Beyoncé: Renaissance

Ha ötven év múlva valaki kíváncsi lesz, hol tartott a mainstream popzene 2022-ben, ezt az albumot mindenképp meg kell hallgatnia.

Ahogyan a cím is jelzi, Beyoncé újjászületésének lehetünk tanúi, aki ugyanolyan magabiztos és szenvedélyes, mint régen, de most inkább bulizni szeretne. Kérdés persze, hogy mennyi az ő érdeme, és mennyit tettek hozzá a koronghoz a remek zenészek, dalszerzők és producerek. A harmadik, Alien Superstar című számnak például nyolc szerzője van, és összesen huszonnégy nevet sorolnak fel kreditként a sok felhasznált hangminta miatt.

Maga Beyoncé sokszor nyilatkozta, hogy ez az album menekülés volt számára kaotikus világunkból egy felhőtlenebb korszakba, amikor még kevesebb sötét gondolat bénította meg létünket. Emiatt némi nosztalgia is átlengi az anyagot, amely zeneileg újraértelmezi a popműfajt. A hiphop, a trap és az R&B nem tűnik el teljesen, de hátrébb húzódik a diszkó és a house mögé. Az album flow-ja olyan, mintha Beyoncé egy hatalmas bulin DJ-zne. Vannak emlékezetes, lüktető dalok (Cozy, Heated, Energy, Break My Soul), pihentetőbb részek (Plastic Off The Sofa), díváskodás (Pure Honey) és vad veretés is (Thique). Egy biztos: a hallgató egy percig sem unatkozik.

Björk: Fossora

Izland királynőjét 56 évesen sem lehet letaszítani a trónjáról, pedig legalább annyira titokzatos, mint maga a sziget. Ahogy az ottani táj sokakat elemi erővel vonz, másokat viszont egyáltalán nem izgat, úgy Björk zenéje is hasonló két táborra osztja a hallgatókat. Besorolhatatlan, formabontó, popzenének csak jobb híján nevezhető, mert több benne a kísérletezés, mint amennyi a műfajban megszokott. Ráadásul tudjuk, hogy itt mindent hősnőnk irányít, az utolsó zörejhez is köze van, azaz például Beyoncéhoz képest sokkal kevésbé tekinthető zeneipari terméknek ez az album.

A Fossora latin szó, ásást, ásatást, régészeti munkát jelent, de itt önmagunk feltárása a cél, mármint Björk ás a lelke mélyére, és tizenhárom szerzeményben mutatja meg nekünk, amit talál. Ugyanakkor fontos téma a föld is, az őselem, az élet kezdete, a világ körforgásának hajtóműve. És az anyaság, több irányból megközelítve.

A szerző-előadó viszont rövid előszavában „a gombák albumának” nevezi ezt az anyagot, szóval van mit megfejtenünk. Nekem van egy saját megfejtésem, de nem árulom el, tessenek csak ásni, illetve fülelni.

Az eddigiek alapján elvont dolognak tűnhet ez a projekt, de zeneileg sokkal könnyeben emészhető, mint gondolnánk, illetve egyszerre intellektuális és szórakoztató. A nyers, minimalista elektronikus alapokat basszusklarinét színesíti, amely a keverésnek köszönhetően néha orgonához hasonlít. Harangok konganak, finom rétegek rakódnak egymásra, de gyakran csak egy domináns alapdallam egészíti ki az énekhangot, amely szintén hangszerként funkcionál, meditatív hangulatot keltve. Az egyik dalban női kórus tágítja a horizontot. Björk írt egy dalt édesanyjáról, akit 2018-ban vesztett el, és saját gyerekei is felbukkannak, vagyis nagyon személyes anyag született. Máskor egy izlandi népdalból indul ki, azaz a nyelvet, a folklórt is személyisége részének tartja.

Kendrick Lamar: Mr. Morale & The Big Steppers

Az utóbbi tíz év lefontosabb hiphopelőadója ötödik albumán ismét tágított a műfaj határain. Ez egy naplószerű helyzetjelentés mindenről, ami a pandémia időszakában történt, és arról, hogyan éli meg egy művész a világ befelé fordulását, illetve saját lelki válságait. Olyan traumák is felszínre kerülnek, mint a családon belüli erőszak, amit ő maga is átélt. A második számban (N95) még csak az hangzik el, hogy „this shit hard”, az albumot záró Mirrorban viszont kimondja, hogy „I choose me,

I’m sorry”. Vagyis nincs ideje megváltani a világot, mert saját démonaival kell birkóznia. A régi rajongók egy részét ugyan elijesztette, mert teljesen más úton

jár, mint öt évvel ezelőtt, de szerzett egy csomó újat. „I can’t please everybody” – azaz nem tehet mindenki kedvére, és nem is igyekszik. Sőt, eddigi albuma között sincs két hasonló, mert tudatosan kerüli a korábban rá jellemző hangzásokat.

A szerzők közt ott van egy Duval Timoth nevű londoni zongorista, aki ma a soul/R&B egyik legizgalmasabb underground alakja, és az ő játéka tesz hozzá legtöbbet az album karakteréhez. Idegesen lüktető ritmusok találkoznak melankolikus futamokkal, kásás hangkulisszák olvadnak össze szép dallamokkal. Szóval a hallgató sosem tudja, mire számíthat a következő pillanatban, és ez is a cél.

Ilyen az igazi vérbő, kísérletező, komoly mondanivalót közvetítő hiphop, amelyet semmiképp sem autózás vagy mosogatás közben érdemes hallgatni.

Big Thief: Dragon New Warm Mountain I Believe In You

Indie-körökben évek óta nagy névnek számít a Big Thief, ez már az ötödik albumuk. A New York-i négyes a folk-rock kevésbé kitaposott ösvényein csatangolt eddig is, most azonban egyenesen a bozótba kanyarodtak, hogy utat vágjanak maguknak. Az énekes-gitáros Adrianne Lenker generációjának egyik legjobb dalszerzője, nem csak a női mezőnyben. Ez egy 20 számos dupla album, és úgy lehet bolyongni benne, mint valami dzsungelben.

A hangzás fokozatosan színesedik, a terek tágulnak. A trip-hop úgy vibrál a háttérben, mint egy tönkrement neon, a countrydallamok hegedűkkel telítődnek, mindenféle kattogások, elektronikus süvítések borítják fel a rendet. Máskor meg olyan szoros harmóniák keletkeznek, hogy elsőre akár paródiának is tűnhet a dolog. Lassan pszichedelikus irányba kanyarodik, besorolhatatlanná válik az album. A hangszerek szokatlan keverést kapnak, a gitár szinte csicseregve szólózik, az éneket tompítva, majd visszahangosítva halljuk (legszebb példa erre a Little Things). De több dalban végig megmarad a csupaszabb hangszerelés. Ez az album zenei ötleteit tekintve a Big Thief eddigi legambiciózusabb alkotása. A szövegek (szintén Lenker tollából) pedig teljesen heterogének. Szó esik például hulló falevelekről, vad frizurákról, az internet világáról, az egymáson ejtett sebekről, a Teremtések Könyvéről és a tudat misztériumáról.

Beach House: Once Twice Melody

Ez a 2004 óta működő dream-pop duó első olyan lemeze, amely a csúcsra ért a Billboard legtöbb album-eladást rangsoroló listáján, emellett megszerezték az első helyet a legnépszerűbb amerikai rock- és alternatív albumokat számba vevő listán is. Pedig a ma már mintegy száz dalból (nyolc albumból) álló repertoárjukban alig pár gyengébb szerzemény bújik meg. Talán azért, mert nem igyekeznek görcsösen remekműveket írni, de megalkották saját zenei világukat.

Victoria Legrand és Alex Scally most sem akar sokkolni, de a címadó dal varázsos kezdőhangjaitól a záró Modern Love Stories elektronikus burjánzásáig minden pillanatot kihasználnak, hogy beljebb invitáljanak minket ebbe a világba. Mondhatnánk, hogy az album összegzése mindannak, amit eddig is kaptunk tőlük, biztonsági kűrök prezentálásával azonban nem vádolhatjuk őket.

Ez a baltimore-i duó tulajdonképpen besorolhatatlan. Túl könnyű rávágni, hogy ez dream-pop, mert a felszín alatt további rétegek hullámzanak. Főleg a lemez felépítése sikerült remekül. Szinte lehetetlen kiemelni egy-egy konkrét dalt ebből a 85 perces anyagból, mert az olyan lenne, mintha kivágnánk egy darabot a függönyből, hogy megmutassuk a szép mintáját. A kapaszkodót leginkább a nagyon is konkrét gitárok adják – a lassúbb számoknál szép, finom pengetés, a gyorsabbaknál intenzív zúzás, mint valami alter-zenekarban. A korábbi lemezekhez képest sok az effekt, de ez nem zavaró, sőt inkább jóféle pszichedéliát teremt.

Tears For Fears: Tipping Point

Roland Orzabal és Curt Smith alig nőttek ki a tinikorból, amikor a 80-as évek elején nyakukba szakadt a világhír. A brit újhullám legbátrabb kísérletezői voltak, meglepő dallamokkal, érdekes hangszerelésekkel, és a poptörténet egyik legjobb lemezkezdő mondatával: „Welcome to your life”.

De túl korán lettek a világ urai, nagy volt a nyomás, össze is vesztek, évekig nem álltak szóba egymással. Később próbáltak visszakapaszkodni, kevés sikerrel. Legutóbbi albumuk 18 évvel ezelőtt jelent meg. A duó egyik tagját egyszer egy karaokebárban feltuszkolták a haverjai a színpadra, de senki sem kapta fel a fejét, amikor énekelni kezdte saját régi slágerét.

Szóval nem számítottunk már a Tears For Fears visszatérésére. És főleg arra nem, hogy egy parádés anyagot prezentálnak. Pörgős és me-lankolikus dallamok váltják egymást, a gitárok szerepe sokkal fontosabb, mint anno, és néhány egyértelmű visszanyúlást leszámítva elmondható, hogy ezek a vén rókák új utakon járnak. De nevezhetjük túlélőknek is őket. Orzabalt különösen fájdalmas veszteség érte: 35 éves házasság után meghalt a felesége. Ez adta a végső lökést a Tipping Point (Fordulópont) című albumhoz. De lehetne a címe Healing (Gyógyulás) is, mert végig erről van szó: a talpra állásról, továbblépésről. A hangzás kiegyensúlyozott keveréke az akusztikus és elektronikus soundnak. Nincs csillogás, arénarefrének, harsogó szintetizátorok. Nívós, „felnőtt” anyag ez, felnőtt közönségnek. 

Rammstein: Zeit

Az ember hatvanévesen már nem ír egy új Sehnsuchtot, de releváns és önazonos lemezt azért írhat. Ez sikerült most a Rammsteinnek. Ha van valami apró hozadéka a pandémiának, akkor ez a lemez lehet az. Olyannyira, hogy szerintünk a zenekar egyik legjobb, leginnovatívabb albuma lett – bár Till Lindemannak és a többieknek sajnos mélyen a lelkükbe kellett nyúlniuk és felhozni onnét a mocskot és a fájdalmat.

Már tavaly nyilatkoztak olyasmiket, hogy a turnészezon elmaradása miatt sokkal kreatívabban tudtak számokat írni úgy, hogy nem koncerteztek közben – kevesebb dolog terelte el a figyelmüket és több idejük volt új megoldásokon gondolkodni.

A Rammsteintől korábban sem álltak távol a lassabb, érzelmesebb számok, de a Zeit sokkal visszafogottabb lett, mint az előző, 2019-es, cím nélküli album, amellyel három-négy éven át akartak turnézni. Miközben Linde-mann hangján és a megszokott gitárhangzáson túl is egyértelmű, hogy Rammsteint hallgat az ember, kap valami váratlan pluszt. A harmincéves csapat ugyan nem definiálta újra magát, de rengeteg izgalmas ötletet építettek be a számokba, és a folyamatos döngölésből kiszakadva most tényleg meglepték a világot. A zúzós gitároknál gyakran sokkal karakteresebbek a vonósok és a zongora, a dalok összetettebbek. Nincs kimondottan nagy sláger, albumként viszont remekül működik az anyag, nem lehet megunni. Persze azért bemutatják, hogy továbbra is tudnak hagyományos, súlyos riffekkel teli, metálos dalokat írni, de egyáltalán nem ez a szándék dominál a lemezen.

Neil Young and the Crazy Horse:  Barn

Mit várhatunk egy 76 éves amerikai rockikontól 41 sorlemez után? Például azt, amit mindig is: karcos rock and roll himnuszokat, melyek a jövőnkért aggódva, nemes haraggal ostorozzák társadalmi igazságtalanságainkat. Torzítós, üveghangokkal telezsúfolt gitárnyúzást, beszélő szájharmonikát, valamint szívmelengető balladákat. A Barn (Istálló) meggyőzően, nosztalgiázás nélkül hozza mindezeket.

A semmi közepén, egy coloradói pajtában jammel a négy zenész, és „egy szuszra” vették fel a dalokat. Dokumentumfilm is megörökíti mindezt (Daryl Hannah színésznő, Young felesége filmezte a munkafolyamatot), vizuális adalékként érdemes megnézni a YouTube-on. Nem ezzel az albummal ajánlatos kezdeni az ismerkedést, aki viszont eltöltött legalább néhány évet az öreg hippivel, annak valóságos kincs lehet. Például kiderül, mi mindent lehet kihozni három akkordból. A dalok visszaröpítenek a régi szép időkbe, miközben abszolút a jelenben zajlanak az események. Ez a fura kettősség különleges ízt ad az albumnak.

Neil Young a southern rock, a country, a blues és a folk-rock elemeiből akakított ki magának saját stílust. Hagyja kibontakozni a kollégákat is, akik hosszasan örömzenélnek, szólókkal fűszerezik a dalokat, és fütyülnek a rádióbarát szempontokra. A Welcome Back például több mint nyolcperces.

Youngot mindig is élénken foglalkoztatta a közélet, szövegeiben ezúttal is ostorozza a hatalmat, keresi az igazságot, ami gyakran a zenénél is fontosabb számára. Ezért jó, hogy ott vannak a többiek, akiknek viszont csak a zene a fontos. A másodgitáros Nils Lofgren külön karriert is befutott, Billy Talbot basszusgitáros és Ralph Molina dobos fél szavakból is megértik egymást, és csak úgy süt a lemezről a lelkesedés.