Valami mozdulni látszik

Egy amerikai tinilány, aki decemberben töltötte be 18. életévét, három éve arat egyre nagyobb sikereket streaming-fronton, tavaly jelent meg első albuma (a hálószobában rakták össze a bátyjával), és eddig csak a tévében nézte a díjátadót, most személyesen is részt vehetett rajta. Hat Grammyre jelölték, köztük a négy legfontosabbnak tartott kategóriában. Ő Billie Eilish, aki fel is lépett a gálán, és aki öt díjjal távozott. Bátyja, Finneas pedig a legjobb producer lett. 

Olyan ez, mint egy klasszikus népmese. Egy tehetséges testvérpár dalokat ír és rögzít otthon, felteszik őket a netre, és bármiféle kiadói marketingháttér nélkül tömegeket érnek el vele. Billie Eilish rajongótábora már a bemutatkozó album megjelenése előtt tekintélyes volt, mégpedig azért, mert saját korosztálya problémáiról énekel, olyan apró titkokról, amelyeket csak a legjobb barátnőjének suttog el az ember. Kisebbségi komplexusról, szívfájdalomról, arról, hogy a nagy ő levegőnek nézi, vagy éppen csúnyán átverte. A lassú számok gyakran egészen sötét tónusúak, a gyorsak kissé szarkasztikusak, mint a friss Grammy-díjas Bad Guy. A klipekben pedig egyszerre vannak jelen az elfojtott érzelmek és a kitörni kész energiák. Szóval, aki kíváncsi rá, mi zajlik egy mai tini lelkében, hallgassa meg a Grammy-díjas When We Fall Asleep, Where Do We Go? című albumot. Amely egyébként nem akármilyen konkurenciát győzött le (pl. Lana Del Rey, Ariana Grande, Vampire Weekend, Lizzo). Ráadásul tele van a net olyan rajongói videókkal, amelyeken az immár világsztár Billie teljesen átlagos tiniként viselkedik a többi tinivel – vidáman trécsel velük, ölelgeti őket, dicséri az öltözéküket, örül a neki készített ajándékaiknak. (A legcukibb videót január közepén láttam: az immár nagykorú Billie koncert után beül vadonatúj autójába, gázt ad, és elhajt a stadionból, de előtte még lepacsizik egy sikítozó lánycsapattal.) Ez az ifjú hölgy megállíthatatlannak tűnik, szinte biztosan róla fognak szólni a 2020-as évek.
 

Aztán vannak, akiknek már nyugdíjba kellene vonulniuk, mert vérciki, amit művelnek. Az elmúlt hét az Aerosmith-botránytól volt hangos: Steven Tylerék úgy döntöttek, nem léphet fel velük a Grammy-gálán a dobosuk, aki előtte fél éven át betegeskedett, és emiatt szabályos meghallgatáson kellett volna részt vennie a vele ötven éve együtt zenélők előtt. Joey Kramernek ez nem tetszett, beperelte társait – meglátjuk, mi lesz a marakodás vége, ki dobol a nyári európai turnén, például július 24-én Budapesten. Mindenesetre szerintünk Kramer még jól is járt, hogy kimaradt abból a szégyenből, amit az Aerosmith produkált a gálán. A Living On the Edge-et Tyler úgy énekelte, mint egy tehetségkutató előválogatóján kiejtett Tyler-hasonmás, a Run DMC-vel közösen előadott Walk This Way alatt gyakran még a ritmusból is kiesett, és Joe Perry gitárját is elfelejthették rákapcsolni az erősítőre. Szóval ezek után kérdéses, kiknek kellene abszolválniuk azt a bizonyos meghallgatást.

A metál mindig is mostohagyerek volt a Grammyn, érthetetlen, miért nem díjazzák a legjobb metálalbumot, dalt vagy akár kooperációt, ha már a többi kategória tele van felesleges elágazásokkal, a legjobb urban contemporary (csúnya magyarsággal: kortárs városi zene) meghatározás pedig talán csak azért létezik, hogy még több rapzenei és R&B-album díjazható legyen. Az egyetlen lehetséges metáldíjat viszont az az album kapta, amely a legjobban megérdemelte: a régóta várt, egészen lehengerlőre sikeredett Tool-lemez.

A döntnökök megdobták még két Grammyvel a Chemical Brotherst, ha már itt ez a dance/elektronikus kategória, az USA imádott country-dívája, Tanya Tucker pedig 61 évesen kapott először Grammyt, mindjárt kettőt is. A legidősebb jelölt, Willie Nelson (86) sem távozott üres kézzel, övé a legjobb countrydal. Még Michelle Obamának is jutott egy Grammy hangoskönyv kategóriában, önéletrajzi könyve akusztikus változatáért. 

Örömteli tény, hogy a szokásosnál kevesebb kilúgozott popzenét díjaztak, a női jelöltek idén nem panaszkodhatnak, Alicia Keysről pedig kiderült, hogy nemcsak kivételes énekesnő, hanem remek műsorvezető is. A nyilván jó előre megfogalmazott nyitóbeszéd helyett ezzel kezdte: 

"Itt vagyunk együtt a zene legnagyobb estéjén, amelyen a legjobb művészeket ünnepeljük. De hogy őszinte legyek Önökkel, mi mind őrjítő fájdalmat érzünk ezekben a pillanatokban, mert ma Los Angeles, Amerika és az egész világ elveszített egy hőst. Szó szerint megtört szívvel állok itt, a házban, amelyet Kobe Bryant épített. Kobe Bryant és a lánya, Gianna, valamint mindazok, akik ma életüket vesztették, velünk vannak a szívünkben, az imáinkban, ebben az épületben.." 

Ezután színpadra szólította a Boys II Men tagjait, és együtt előadták a kosárlabdasztár emlékére az It's So Hard to Say Goodbye to Yesterday című balladát, amit az egész aréna néma csendben hallgatott. 

Néhány főbb kategória díjazottjai: 

Az év albuma: Billie Eilish (When We Fall Asleep, Where Do We Go?)
Az év felvétele: Billie Eilish (Bad Guy)
A legjobb új előadó: Billie Eilish
Az év dala: Billie Eilish (Bad Guy)
A legjobb énekes pop-album: Billie Eilish (When We Fall Asleep, Where Do We Go?)
A legjobb videóklip: Lil Nas X és Billy Ray Cyrus (Old Town Road)
A legjobb urban contemporary album: Lizzo (Cuz I Love You
A legjobb metálzenei telje-sítmény: Tool (7empest)
A legjobb dance felvétel: Chemical Brothers (Got to Keep On)
A legjobb dance/elektro-nikus zenei album: Chemi-cal Brothers (No Geogra-phy)
A legjobb rockalbum: Cage the Elephant (Social Cues)
A legjobb R&B album: Anderson.Paak (Ventura)
A legjobb rapalbum: Tyler, the Creator (Igor)
A legjobb rapdal: 21 Savage és J. Cole (A Lot)
A legjobb szóló popzenei teljesítmény: Lizzo (Truth Hurts)
Az év legjobb könnyűzenei producere: Finneas
A legjobb bluesalbum: Gary Clark Jr. (This Land)
A legjobb filmzene: Csillag születik
A legjobb soundtrack: Csernobil (HBO)
A legjobb spoken word album: Michelle Obama (Becoming)