Vadul, kétségbeesve szeretett

Nico Naldini, a rendező unokaöccse 1989-ben jelentette meg a könyvet, tehát húsz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy végre magyarul is olvasható legyen. Naldini gyerekkorának nagy részét a nála hét évvel idősebb Pier Paolo Pasolini közelében, Friuliban töltötte, édesanyja Pasolini édesanyjának a testvére volt. Életműve jelentősebb részét irodalomtörténészként hozta létre, miközben verseket és regényeket is írt, és unokabátyja minden filmjébe besegített. Pasolini fiatal éveiről 1984-ben írt könyvet Friuli mezőin címmel, 2000-ben az Unokatestvérem, Pasolini, 2005-ben a Nem védekezhetünk az emlékek ellen, tavaly pedig a Pasolini élete röviden című kötettel gazdagította a már szinte könyvtárnyi Pasolini-irodalmat. Bizonyára nincs is nála autentikusabb forrása a visszaemlékezésnek: Naldini pontosan kezeli és gondosan „beszélteti” a rá maradt hagyatékot, márpedig tudjuk: Pasolini életműve szinte áttekinthetetlenül szerteágazó, a film mellett az irodalom, a képzőművészet, a nyelvészet, sőt a társadalomelemzés terén is mélyreható munkát végzett.

Újságcikkekből, interjúkból, naplórészletekből, levelekből, a lehető legkülönbözőbb forrásokból, még bírósági jegyzőkönyvekből is bőven idéz Naldini, a rendelkezésére álló gazdag tényanyagot párosítja személyes visszaemlékezéseivel. Így a kétrészes, csaknem ötszáz oldalas kötet pontos és izgalmas képet ad az ötvenhárom évet élt művész kalandos pályájáról és sokrétű munkásságáról. Ezáltal bontakozik ki előttünk Pasolini gyermekkora, szüleihez és a vidéki élethez való viszonya, kamaszéveinek meghatározó élménye, az általa teta veletának elnevezett bizsergető érzés. De megnyílnak előttünk felnőttkorának legtitkosabb kapui is, amelyeken eddig igazából csak azok léphettek be, akik olasz nyelvű könyvekből ismerhették Pasolini teljes életét.

„Bellunóban történt, alig múltam hároméves. A házunk előtti parkban játszó fiúkat nézve leginkább a lábszáruk ragadott meg, elsősorban is a térdhajlatuk, a futáskor elegánsan és erőszakosan megfeszülő inaik – idézi Naldini Pasolini Piros füzetek című, 1946-ban megjelent kötetéből. – Az az energikus izomzat az előttem álló életet jelképezte a szememben; a nagy leszek fogalmával azonosítottam a szaladó fiúk mozdulatait. Ma már tudom, hogy erősen érzéki képzet volt. Ha visszagondolok rá, pontosan érzem a zsigereimben a vágyakozás gyöngédségét, szenvedélyét és erőszakosságát. Az elérhetetlenség, a testiség érzete volt – olyan érzet, amelynek még nem adtak nevet. Én találtam ki a nevét akkor: teta veleta. Amint megláttam a játék hevében meghajló lábakat, azt gondoltam magamban, ez a teta veleta érzése, valami csiklandozó, csábító, megalázó érzés.”

Csiklandozó, csábító, megalázó. Ez a furcsa érzésegyveleg egész életét végigkísérte. Alkotói tevékenységét ugyanúgy átjárta, mint ahogy a magánéletét is erősen átitatta.

Alberto Moravia, Bernardo Bertolucci, Federico Fellini, Laura Betti, Maria Callas portréja is új színeket kap Naldini által, hiszen a könyv oldalain ők is megjelennek Pasolini mellett. Sergio és Franco Cittiről, valamint testi-lelki jó barátjáról, Ninetto Davoliról, a Pasolini-filmek elmaradhatatlan színésztriumvirátusáról több oldalon is szól a szerző, de beszámol a művész jelentősebb külföldi utazásairól, forgatásairól is.

„Sartre után Budapesten Lukáccsal (Lukács György filozófus) találkozik Pasolini – jegyzi meg Naldini –, kettejükhöz írja a Vie Nouvéban megjelent megjelenő Vita formájú vers című költeményt. Prágában is találkozik számos íróval és művésszel; hazatérve, mintegy távoli pohárköszöntő gyanánt, rövid verset – „ami nem is vers” – ír hozzájuk, melyben név szerint említi őket: Köszönöm Mnonkónak, az írónak megszállottságát, Novomeskýnek, a költőnek pedig szűzies tekintetét.” Az utóbbi névvel Pasolini Stílusjószág című önéletrajzi drámájában is találkozunk, melynek főhőse egy cseh költő.

A kötetben szereplő interjúrészletek között van egy, amelyben arra a kérdésre válaszol, hogy kiket szeret a legjobban.

„Az olyanokat, akik lehetőleg az elemi iskolát sem járták ki, az egészen egyszerű embereket. És ezt nem a hatáskeltés miatt mondom: azért mondom, mert a kispolgári kultúra, nálunk legalábbis, de Franciaországban és Spanyolországban is mindig romlottá, tisztátalanná teszi az embereket.”

A Citti fivéreket és Ninettót is az alsó rétegekből halászta elő, onnan, ahol a legérzékibb csábítások érték élete végéig.

„Olyan vadul, olyan kétségbeesetten szeretem az életet, hogy annak már nem lehet jó vége: az élet kézzelfogható dolgaira gondolok, a napra, a fűre, az ifjúságra. Sokkal szörnyűbb ez a bűnös szokás, mint a kokain, nem kerül semmibe, és hatalmas, korlátlan mennyiségben kapható, én meg csak habzsolom és habzsolom… Hogy mi lesz a vége, magam sem tudom.”

Mi már tudjuk. Csúnya vége lett.

De az életmű nem sérülhet. Nadini könyve is vigyázza.