Ukrán menekültek művészete

A rimaszombati városi galéria tavaly került be az országos művészeti közbeszédbe, amikor lehetséges megszüntetéséről érkeztek a hírek. A helyzet mára némiképp megváltozott, bár még mindig bizonytalan. Röviden: egyelőre marad minden a régiben. De nem is erről szeretnék ma értekezni, bármennyire aktuális kérdés is az, hogy egy húszezres szegény gömöri kisváros fenn tud-e tartani egy galériát.

Sokkal fontosabb, hogy április végéig egy különleges tárlatnak ad otthont ez a hangulatos főtéri kiállítótér. Ukrán képzőművészek állíják itt ki azon műveiket, amelyek már itt, Szlovákiában születtek az elmúlt két év során. Hárman közülük Besztercebányán telepedtek le, négyen pedig Rimaszombatban. Fogalmuk sincs, meddig lesznek nálunk, ahová mindenüket hátrahagyva érkeztek.

Az ember azt gondolná, ezek után se kedvük, se lehetőségük nincs az alkotásra, csupán szeretnék valahogy túlélni a háborús időket. De az a helyzet, hogy nem tudnak tétlenül ülni és várni, inspirálóan hat rájuk az új környezet, miközben visszatérnek a régi emlékek is. Gyakran ragadnak ecsetet, és örülnek, ha munkáikat megmutathatják az itteni nagyközönségnek. Odahaza mindannyian elismert, magasan jegyzett művészeknek számítanak, nálunk viszont a szakmabeliek is bizonytalanul betűzik a nevüket – ezzel a ténnyel sem volt könnyű megbarátkozniuk. Itt mindent a nulláról kellett kezdeniük. Praktikus értelemben és művészi értelemben egyaránt, miközben minél gyorsabban meg kellett tanulniuk egy új nyelvet. Bár sok segítséget kaptak, gyakran szembesülnek azzal is, hogy nem mindenki látja őket szívesen itt, az ország egyik legszegényebb régiójában.

Mindezt egy rendkívül szimpatikus fiatal kijevi festőnőtől, Alyona Yasenevától tudtam meg, aki két éve él Rimaszombatban, és ezalatt olyan szinten megtanult szlovákul, hogy még a szóvicceket is érti. Érkezésemkor épp a helyi művészeti iskola diákjainak mutatott meg egy speciális festési technikát. „Odahaza rendszersen tanítottam tizenéveseket, és nagyon hiányzott ez a tevékenység. Örülök, hogy a galéria otthont adott ennek a foglalkozásnak” – mondta Alyona, aki legközelebb március 27-én felnőtteknek tart portréfestészeti mesterkurzust. Erre gyakorlatilag bárki jelentkezhet, de előzőleg küldenie kell néhány saját művet a galéria e-mail-címére, hogy a művésztanár eldönthesse, érdemes-e foglalkozni vele.

Az utána következő mesterkurzus szintén felnőtteknek szól, a dátum április 24., a téma pedig tájképfestészet. Ezt Oleg Yasenev tartja, Alyona édesapja, aki szintén Rimaszombatban talált ideiglenes lakhatást, de rendszeresen visszajár Kijevbe, az ottani akadémiára – talán mondanom sem kell, mekkora kockázatot vállalva –, mert a tanítás nem állt le, a képzőművész-utánpótlás nevelése továbbra is a világ legfontosabb dolga.

Alyona édesanyja szintén festő, sőt, a férje is. Mind a négyen Rimaszombatban élnek, és övék a kiállítás egyik meghatározó része. A másik rész három, Besztercebányán letelepedett ukrán művészé: Vlad Yurashko, Valeria Yurashko és Vika Shumskaya akotásai az izgalmas tárlat másik termét foglalják el. Azért használtam az izgalmas szót, mert minket, művészetkedvelőket is érdekel, mit látnak (meg) és mit tartanak érdekesnek nálunk a messziről érkezett képzőművészek, akik odahaza talán már bele is süppedtek a tutiba, azaz hozzászoktak a remek munkakörülményekhez, a tágas műtermekhez, az országos elismerésből fakadó kényelmes élethez. Gondoljunk csak bele: az orosz invázió miatt egy csapásra megváltozott minden körülöttük: egyrészt azzal, hogy menekülniük kellett, másrészt pedig azzal, hogy amit addig teljes erőbedobással, lelkesen műveltek, egy csapásra marginális dologgá vált.

Maga az ötlet, illetve a művek kiválogatása Gabriela Garlatyová művészettörténész és galériaigazgató, valamint Balázs István helyi festőművész érdeme. Nyilván nehéz dolguk volt, de csak abban az értelemben, hogy a legkifejezőbb alkotásokat kellett megtalálniuk a bőséges kínálatban. Tudni érdemes azt is, hogy a Rimaszombatban élő ukrán művészek azonnal bekapcsolódtak a nagy múltú helyi Letavy nyári alkotótábor munkájába – természetesen tanárokként. Más városokban, akár Pozsonyban is szívesen vállalnak workshopokat, amennyiben erre igény mutatatkozik – jegyzi meg Alyona szerényen, én pedig arra gondolok, hogy ilyen lehetett anno Andy Warholnak cipőket rajzolnia egy cég számára, amikor kezdőként boldogulni próbált New Yorkban.

Elismert művészektől tanulni hatalmas dolog, bárcsak a mi időnkben is lett volna ilyen lehetőség – mondom neki, de tudom, hogy tudja, hogy mit szeretnék ezzel elhessegetni. Búcsúzáskor összeölelkezünk. Aztán még egyszer körbejárom a kiállítást. Pici fekete keresztekkel teli, nagy méretű Alyona-festmény dominál az egyik falon. Nehéz szabadulni tőle. Igyekszem máshová nézni, de a szemem minduntalan visszatér ide. Az átellenben lévő falon a művésznő édesapjának robosztus oszlopai és boltívei láthatóak. Oleg Yasenev szintén fekete-fehérben ábrázol, de ez lehet véletlen is. Ha mégsem véletlen, akkor viszont talán azt jelzik egymásba kapaszkodva, hogy a világ összes színe sem tudja kifejezni mindazt, amit a fekete és a fehér ötvennél is több árnyalata közölni képes a nézővel.

Nem szaporítanám tovább a szót, hiszen festészetről írni legalább olyan nehéz, mint egy rádiójátékot eltáncolni. Úgyhogy átadnám a szót a képeknek. A teljes panorámához hozzátartozik, hogy felbukkanásom nagy meglepetést okozott a rimaszombati városi galériában, amiből azt a következtetést vontam le, hogy ők csendben teszik a dolgukat, remek ötleteket valósítva meg, miközben számos más galéria közepes jelentőségű tárlatai országos méretű sajtófigyelmet kapnak – mert „jobb környéken” működnek. A Fond na podporu umenia, azaz a Művészeti Alap finanszírozásával nyílt rimaszombati tárlat kiállítói: Oleg Yesenev, Alla Volobyeva, Alyona Yaseneva, Valeri Stratiuk, Vlad Yureshko, Vika Shumskaya és Valeria Yurashko.