Ugye emlékszel a kék csónakra?

Ezzel párhuzamban pedig a legfontosabb dilemmaként aposztrofált kérdés, utazni Philadelphiába, vagy maradni otthon Ballybegben, jelentéktelenné vált. Nem is volt kérdés, a főszereplőben fokozatosan érett rendíthetetlen bizonyossággá a kérdés, s a darab a folyamat végső elhatározásba torkollását mutatja be.

Brian Friel Philadelphia, nincs más út! című drámája furcsa találmányt hordoz magában, a főszereplő külső és belső énjének egyidejű jelenlétét, két külön figurában megjelenő játékát a színpadon.

Gar O’Donell (ifj. Havasi Péter) külső énje egy szertelen, vágyakozó, energiával teli, de jól nevelt, engedelmes fiatalember, legalábbis ez az, amit a világnak mutat magából. Mellette egy másik figurában (Nádasdi Péter) megjelennek belső gondolatai, belső jelleme, amit környezete nem érzékel. A két énre alapozott játék iróniával, komikus pillanatokkal fűszerezett emlékképek megidézésének sora, ami váltakozik a jelennel, Gar utolsó otthon töltött napjának a történéseivel.

A darab izgalmas momentumait a kettős énből fakadó ellentmondások, az egymással való játszadozásuk alkotják. A két én játékossága a darab elején színessé, érdekessé teszi az előadást, de a főszereplőről sokkal többet nem tudunk meg a két én jelenléte kapcsán, nem igazán van olyan információ, amelyet egyetlen színész játéka által ne lehetett volna megoldani. A két „én” játéka mindemellett nagy odafigyelést és koncentrációt igényel. A darab elején egymással való játékuk által felpörögnek az események, később azonban ez a pozitívum eltűnik. Nem a színészi játék hibája, hogy a külső én helyenként a belső illusztrálásaként hatott, ez a darab jellegéből fakad, bár igaz, hogy az összjátékot nem tudta a két én mindenütt teljesen megtartani. Emellett nagyon szórakoztató, kidolgozott jeleneteket láthattunk, mint pl. a hegedűjáték és a karmesteri feladat egy személybe gyúrása. Ha több lett volna hasonló momentumokból, akkor tudnám nyugodt szívvel azt mondani, hogy volt értelme a két én kettéválasztásának, hogy aztán ilyen pillanatokban összeolvadjanak. A belső én jelenléte azonban több helyen is problémássá tette a darabot, s ezeket a helyzeteket Léner András rendezőnek talán nagyobb találékonysággal kellett volna kiküszöbölnie. Amikor a belső játéka került előtérbe, a színpadon arra az időre megállt az élet. Ezt legmarkánsabban a második felvonás első jeleneteiben lehetett érzékelni, amikor Gar barátai jelennek meg nagyon erőteljes, mindent elsöprő nagyképű magabiztossággal, s hirtelen mégis szinte mozdulatlanná válnak, mikor Gar belső énje megszólal, s leleplezi ezt a beképzelt nagyfiúskodást. Mintha a belső én leleplező monológja a többieket lebénította volna, miközben ezt a monológot nem hallották. Hasonló helyzetektől több alkalommal vált lassúvá, vontatottá az előadás, bár a figyelmet, ennek ellenére, végig fenn tudta tartani. Amit még felróhatunk, az a környezet reagálása a belső énre. Az apa és a fiú közös étkezése közben a Gar apját játszó Dudás Péter, aki egyébként nagyon szemléletesen, belsőből fakadóan hozta figuráját, nem tudta megállni, hogy a belső énre ne reagáljon, bár nem hallhatta Gar gondolatait. Lehetne ez részemről szőrszálhasogatás, de a darabnak éppen ezekben a figyelmen kívül hagyásokban van az egyik hatalmas mércéje és feladata is. Meg tudom-e csinálni, hogy nem látom, nem hallom a hátam mögül azt, aki velem szemben ül és szótlanul, minden értelmes kommunikációról lemondva étkezik. Közben vár a megfelelő pillanatra, hogy a múltban lejátszódott, számára fontos eseményről, amelyre csak halványan emlékszik, rákérdezzen. „Ugye emlékszel a kék csónakra?” Az apa emlékeiben élnek ugyan csónakok, többféle színű is, de kék csónakot nem tud előhozni tudatalattijából. S nem tudja előhozni a dalocskát sem, amit Gar pici gyerekkorában hallott valakitől abban a csónakban. Nem meglepő, hogy az apa éneke teljesen más, amit viszont a fia nem hallott soha. Ez a gyerekkorból meg nem található emlék azt sugalmazza, hogy soha nem volt közük egymáshoz. Az apa emlékeiben is él ugyan egy idealizált pillanat a gyerekkel kapcsolatban, ám hogy ennek az emlékképnek sincs valóságalapja, arra a házvezetőnő, Madge (Cs. Tóth Erzsébet) próbálja rávezetni. Nem találják a közös pontot, s épp ezért vetődik fel a kérdés, vajon ki az igazi apa? Az üzlet tulajdonosa, akihez az anya hozzáment, hogy a saját és gyermeke anyagi biztonságát biztosítsa, vagy a tanár, aki anyagi és hivatásbeli egzisztenciájának mélypontját éli, akit Petrik Szilárd kissé lassú, vontatott tempóban, de mégis szemléletesen alakít? Gar régóta sejti, hogy titok lappang az élete körül, s ezt a titkot próbálja kutatni, felfedni az utolsó otthon töltött éjszakán.

Szülei sorsa mintha Gar életében is meg akarná ismételni magát Kate iránt érzett szerelmében. A be nem teljesedésben szerepet játszik a lány apja, a fiú határozatlansága, valamint a lány sértődöttsége is, bár igazán egyikük sem volt döntéshelyzetben.

A karakterek megformálása nem hagy különösebb űrt bennünk. Gar énjei különösen színesek, a játékukat külön-külön szemlélve semmi kivetnivalót nem találhatunk benne, az apa figurájának nagy előnye a kevés szöveg, egy-egy pillanat igazán mélyen behasította magát a néző lelkébe, Madge jelenléte kiegyenlített, rutinos játékos, hihető pillanatokkal.

A díszlet jól illik ennek a szürke világnak a megjelenítésébe, kisvárosi ház két szobája puritán berendezéssel. Kovács Yvette Alida jól kihasználta a teret, és a díszlet perspektívájával a Thália színpadát optikailag sokkal nagyobbá varázsolta.

A rendezői elképzelés talán túlságosan a színészek játékéra alapozott. A hosszú csöndeket és a történések nélküli időket a belső én monológja alatt minimum kordában, illetve jól körülhatárolt időkeretben lehetett volna tartani.

A sok meg nem említett pozitívum listájáról egyről mindenképpen szólni kell. Hogy a történések nem maradtak csak a színpadon, a játéktér időnként a színpadtól egészen távolra is elkerült egy-egy rövid pillanatra, bár bizonyos esetekben ennek a funkciója csak a figyelem fenntartása szempontjából volt számomra értékelhető.
Fecsó Yvett