Tündérországból a jelenbe

Holocsy Krisztina és Kovács Beáta a János vitéz egyik jelenetébenDömötör Ede felvételeA darab a Túri Erzsébet által megálmodott, kétszintes térben játszódik, melynek közepén lépcső vezet felfelé, a felső lépcsőkön – talán kissé giccses módon – még felhőket is láthatunk. Ez az „általános tér” megóvja a darabot attól, hogy az első felvonás „hagyományosan” népszínműi, a második pedig operetti kliséket vonultasson fel, ugyanakkor számos problémát is felvet. Hogyan higgyük el, hogy Iluska a patakban mossa a ruhát, ha a pataknak kinevezett térben előzőleg teljes nyugalommal közlekedtek a huszárok és a Jancsit üldöző falusiak. Ráadásul egy alkalommal Jancsi a patakpartra alulról húzódzkodik fel… Ez a tér igazándiból csak a harmadik felvonásban „veszi ki magát” jól, ahol a világítás is besegít, a térhatároló vásznak sejtelmes elszínezésével, de itt is zavaró, hogy Bagó azon a téren kel át, mely perceken belül az élet tavaként fog funkcionálni.

Az előadás teljes világítás mellett veszi kezdetét, az előzene (részletének) hangjaival, majd felgördül a függöny, Bolond Sári (Kovács Bea) berohan, valamit kiált, de hogy mit, azt pontosan nem érteni, vélhetően azt, hogy megjöttek a huszárok. Ui. a következő pillanatban beérkezik néhány operetthuszár, bakancsban és bizarr, rózsaszínhez közelítő színű mentében (jelmez: Dobis Márta), s valamiféle verbunknak (nehezen) látszó mozgást prezentál, még véletlenül sem egyszerre; az „Itt a zászló” vége felé a negyedik huszár belépője a körtáncba eléggé gyatrára sikeredik, ahogy a „Mellettem csatázó pajtásom” fantáziátlan, forgásokra épülő koreográfiáját (koreográfia: Énekes István) sem tudják egyidejűleg megvalósítani, arról nem beszélve, hogy a premier napján az egyik huszár a tánc (?) végén fordítva állt be. A tánckarra még ráfért volna némi gyakorlás. Az araszos kócbajszú, rózsaszín ruhás huszárregimentet látva a nézőben esetlegesen felötlik, hogy egy zseniális paródiát fog látni, de amikor belép Bagó (Benkő Géza), és teljesen komolyan gondolva elénekli Bagó dalát (A fuszulyka szára), ebbéli reményei szertefoszlanak, így kerül negatív előjel a – Parti Nagy Lajossal szólva – huszarett elé.

Az első felvonásban már belépésekor nyílt színi tapsot kapott a Gonosz mostoha (Varsányi Mari), úgy gondoljuk azonban, ez elsősorban karikatúraként felfogott jelmezének szólt, bár a művésznő kebleinek közszemlére tételét ebben a kontextusban legalábbis nem tudjuk feltétlen pozitívumként értékelni. Varsányi Mari koherensen játszotta végig a számára talán ujjgyakorlatként is felfogható szerepét, de nem tudott mentes maradni a túlzó gesztusoktól, olykor hörögve, vagy zárt szájjal, szinte a foga közt préselte ki a hangokat.

Derzsi Réka Iluskája az első felvonásban eléggé „halvány” volt, bár kérdés, ha a rendező nem vállalja a Bozsik Yvette által színpadra állított, megkettőzött egyéniségű, vampba oltott Iluskát, akkor lehet-e a frusztrált, megfélemlített, árva lány szerepét másként előadni, mint visszafogottan. Éppen ezért feszíti ezt a szerepet a látens és manifeszt tartalmak közti ellentmondás: a megvert, megalázott, szende kislány mélyen antierotikus, míg a rendezői utasítás folyamatosan arra kényszeríti, hogy szoknyáját – az első sorban ülők nem kis örömére – szinte a nyakáig emelje. Testtelen, éteri Iluska és Jancsi a díszlet takarásában lejátszódó szeretkezése (?) is, mely árnyjáték-furulyanégykezesként valósul meg.

Az első felvonás Jancsi talán túl hosszúra sikeredett búcsújával végződik. Meglehetősen valószínűtlen, hogy míg a falu kaszára-kapára kapva üldözi, közben négyszer is elbúcsúzik. Itt lehetett volna húzni a szövegből. Ezt leszámítva a dramaturg – Varga Emese – munkájáról csak elismeréssel szólhatunk, a csősz dalszövegének, valamint néhány huszárnótának meg francia királyi udvarbéli szövegnek a megkurtításával sikerült feszesebb kompozíciót létrehoznia, bár megkockáztatjuk, lehetett volna többet is húzni.

A második felvonás jelmezeivel inkább bohózatra, mint daljátékra utal, a jelmezek erősen túlzóak, karikaturisztikusak. A pipogya, öreg királyban az ősbemutató idején illett felismerni Ferenc Józsefet, ám ennek napjainkban nincs jelentősége, így minden rendező számára kihívás, hogy a francia királyt (Fabó Tibor) új jelentéssel ruházza fel. Itt halálfejes kendőben, pöttyös alsónadrágban, kitüntetésekkel teleaggatott haspólóban (!) parádézik, leginkább idősödő melegjogi aktivista benyomását keltve. Jó ötlet a Fotöjnek nevezett mozgó trónus, mely követi a királyt (Nagy László).

A reveláció erejével a darabban először talán Holocsy Krisztina atlétikus francia királylánya hatott, képzett hangja jóval a többiek fölé emelte énekesi alakítását. Az ökölvívó-öltözék pedig a nyalka huszár Kukorica Jancsi láttán úgy hullott le róla, mint „ruha a boldog szerelemben”, s a sóvárgó királylány alakját sikeresen hozta össze egy nimfomán vamp alteregóval. ĺgy bukott ki még inkább a daljáték giccses-szirupos volta, mert ennek a francia királylánynak ilyen kategorikusan nemet mondani legalábbis túlzás. A felvonásvéget a gradáció hiánya is terheli. János vitéz épp hogy csak összeomlott Iluska halálhíre hallatán, s a királylány újra felkínálkozik. Brrr…

A harmadik felvonás kezdetén kigyúl a nézőtér fölé függesztett reflektor, s Bagó érkezik a nézőtér jobb oldaláról. A bal oldalról csak fehér ingét látni, ahogy elindul, s átküzdi magát a nyolcadik soron, János vitézt keresve, aki a színpad közepén levő, mostanra lecsupaszított, csak tartóoszlopokból, lépcsőből és középső szintből álló építményen ül. Innentől felpörögnek az események. Ebben a változatban a dramaturg korábban „kiírta” Bagót, nem a két szerelmes melletti kelletlen harmadikként távozik, hanem honvágyból. ĺgy János vitéz egyedül hatol a tündérek országába, ahol megint csak elnagyoltak a történések, János alig lett tündérkirály, meglehetősen motiválatlanul, máris elvágyik a faluba. Ez eléggé hiteltelen, ahhoz képest, hogy hét évig kereste Iluskát… Miután kéz a kézben kiszaladnak a színről, utcazajt hallunk, megjelenik a teljes szereplőgárda, utcai ruhában, a színpad két szintjén mozogva, majd a lépcsőn rendeződnek, János és Iluska pedig babakocsit tolva érkeznek.

Quintus Konrád rendezésében a darab mesejáték-jellegét szerette volna hangsúlyozni, s ez – olykor még ha hatásvadász elemek árán is, mint a kirepülő boszorkány árnyéka, vagy a kilibegő tündérruhák – sikerül neki, ehhez képest a szereplők jelenkorivá asszimilálása nehezen érthető döntés, legfeljebb meghökkentőnek nevezhető.

S hogy milyen Olasz István főiskolai hallgató János vitéze? E sorok írójában becsületes mestermunka benyomását keltette, ahogy Benkő Géza Bagója is. Aki birtokában van bizonyos mesterségbeli tudásnak – s ez esetükben kétségbevonhatatlan –, az ezeket a szerepeket képes egy bizonyos szinten megvalósítani, úgy, hogy abban kevés kivetnivalót találunk, de az átütő erőt sem érezzük, miközben hősiesen küzdenek ezzel a középszerű darabbal.

Stauróczky Balázs zenei vezető munkáját pedig fedje jótékony feledés.