Túlvilági hívások

Amikor ugyanis az asztrológiától a szcientológiáig (és tovább) tartó listán a halottak telefonhívásaihoz ér, közbeszúrja, hogy „sohasem R-beszélgetésre”. (223) Az úgynevezett R-beszélgetésben az R betű a francia réponse payée rövidítése, azt jelenti, hogy „a válasz fizetve”. Anno a PTT társaság vezette be ezt a szolgáltatást, amely abból áll, hogy a hívott fél átvállalhatja a hívás díját. Tehát a példa egyszerűnek tűnik: a nagyi az unokájával felhívja telefonon a meghalt nagypapit… Sagannál azonban fordított a helyzet: mivel a túlvilágon nincs fizetőeszköz, a hívó félnek R-beszélgetést kellene kérnie, ennek azonban nyoma maradna, bizonyítható volna a hívás, mert kifizettük. Természetesen, soha nem fordult elő ilyen eset, és nem is fog.

A filmtörténetben is van egy-két hasonló megoldás, amely kifigurázza a vakhitet. (Itt hatásszünetet lehetne tartani, de vágjunk a dolgok közepébe.) A Holt Költők Társasága című mesterműben (rendezte Peter Weir) – miután a fiúk magukra haragították a tanári kar egy részét – a sok dramaturgiai csúcspont egyike, amikor az igazgató összehívja a közösséget, és arról prédikál, hogy „iskolánk lapjának eheti számában egy szeméremsértő cikk jelent meg engedély nélkül.” A bűnösök jelentkezzenek stb. Főhőseink lapítanak, ám egyikük felkészült az eseményre. Megcsörren egy telefon a padok között. Charlie Dalton (a remek Gale Hansen alakítja) felveszi: „Welton Akadémia. Halló. Igen, adom. Egy pillanat. Mr. Nolan, önt keresik. Az Úristen. Azt mondja, vegyenek fel lányokat is.” Paff…

Szóval ez a filmben az ironikus csúcspont. A heroikus-felkavaró tetőpontra pedig, azt hiszem, mindenki emlékszik, aki látta a produkciót. Annak ellenére, hogy John Keating (ez Robin Williams egyik legjobb alakítása) óriási eredményeket ért el diákjaival az irodalomórákon, és nem ő okozta Neil Perry (a kitűnő Robert Sean Leonard) halálát, elbocsátják a konzervatív intézményből (amely ezzel magáról állít ki bizonyítványt). A zárójelenet minden idők egyik legemlékezetesebb befejezése. Mielőtt elmondanám, miért, tegyünk egy rövid kitérőt.

1959-ben járunk. A Welton Akadémiába megérkezik egy különc tanárember, aki hisz abban, hogy a legfontosabb tanács ez: carpe diem! (Ragadd meg a napot, élj a mának stb.) „Lapról lapra tépeti szét diákjaival a tankönyvet, mert azt akarja, hogy felfedezzék: életük maga a költészet.” Todd Anderson (így kezdte Ethan Hawke) és néhány társa a tanár úr hatására újraéleszti a Holt Költők Társaságát, s ezzel a hagyománytisztelő iskolában tanyát ver a lázadás szelleme. Ennél azonban fontosabb, hogy mindazok, akik a költészeten keresztül fedezik fel saját értékeiket, megváltoznak, egyéniségekké válnak („Keressék a saját hangjukat, fiúk” – tanácsolja nekik Keating). A film története ezt a pillanatot ragadja meg, s azzal a felismeréssel szembesít, hogy „Elég egy ember, hogy minden élet különlegessé váljon”.

Ezt kissé nyálasan is elő lehetne vezetni, a Holt Költők Társasága azonban úgy néz szembe ezzel a tapasztalattal, hogy kérlelhetetlenül halad a tragikus végkifejlet felé. Ami tehát egyfelől nyereségként jelentkezik a diákok számára, az másfelől romba döntheti addigi életüket. Ám amikor a film az említett tetőpontra ér: Todd és barátai a padokra fellépve állnak ki tanáruk mellett, a dolog pontosan erről szól: a perspektíváról. Nem csak megismétlik Keating eljárását (aki a Shakespeare-órán a padon állva így szólt: „Mindig mindent meg kell nézni más szemszögből is; innen fentről egészen más a világ; […] amikor valamiben egészen bizonyosak, nézzék meg más szemszögből is”), s ezzel felmondják a leckét; de világossá teszik, hogy ami történt, máshonnan is nézhető. Ezzel mintegy visszavonják kikényszerített vallomásukat (ezek alapján távolítja el az igazgató Keatinget), ugyanakkor amellett teszik le a voksot, hogy amit tanultak a távozó „kapitánytól”, az jóval több, mint ismeretek elsajátítása. Nem holt anyag. „Köszönöm, fiúk” – aztán jön a vágás.

Váltsunk nézőpontot. 1939- ben járunk. A gyermek Sagan életében ekkor fontos dolog történik: szülei elviszik a New York-i világkiállításra, s felszítják érdeklődését a tudomány iránt. A Korok és démonok ennek felidézésével kezdődik. „A szüleim nem voltak tudósok. Szinte semmit sem tudtak a tudományról. De azzal, hogy egyszerre oltották belém a szkepszist és az álmélkodást, a gondolkozásnak arra a két egyébként nehezen összeegyeztethető módjára tanítottak meg, amelyek a tudományos módszer lényegét alkotják. (…) Boldog lennék, ha elemista vagy középiskolás koromra visszagondolva olyan tanárokról mesélhetnék, akik képesek voltak arra, hogy érdekfeszítően tanítsák a természettudományokat. Sajnos, nem akadt dolgom ilyenekkel.” (xi) Ezek szerint Sagannak egy Keating-szerű figurára lett volna szüksége anno, aki viszont nem irodalmat, hanem mondjuk fizikát oktat. De lépjünk tovább.

Szkepszis és álmélkodás. Sagan – szóban forgó könyvében – könyörtelenül leplezi le korunk butaságait, s érvel a tudományos gondolkodás hatékonysága, a tudományos eredmények varázslatossága mellett. Ugyanakkor lépten-nyomon meggyőzi olvasóját arról, hogy a tudományban rengeteg olyan dolog van, ami lelkesítő, titokzatos és igazi intellektuális kihívást jelent. Sagan egyébként teljes joggal ostorozza a New Age (az Új Korszak, a Vízöntő kora) áltudományos beállítódását, sőt kifejezetten veszélyesnek tartja, ha az átlagpolgár nem vesz tudomást a bizonyítékokkal alátámasztott ismeretekről (a légszennyezéstől a népességnövekedésig). Mindez hosszan folytatható-idézhető volna itt, mert Sagan képtelen megalkotni egy unalmas mondatot, de térjünk még egy kicsit vissza Keatinghez.

A film egyik tanórajelenetében a következő hangzik el Robin Williams szájából: „Az orvostudomány, a jog, a közgazdaságtan, ezek mind nemes dolgok. Kellenek a létfenntartáshoz. De a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem, ezek azok, amikért érdemes élni.” Bizonyosan ez a dolgok egyik oldala. De van másik is… Tűnjön tehát bármennyire is szűkösnek az iménti megállapítás, a film egészének tükrében bátran kijelenthető, hogy a Holt Költők Társasága szerint a ténytisztelet, az igazságkeresés ösztöne és a szépség egy tőről fakad. S ezzel a néhai kiváló Carl Sagan meszszemenőkig egyetértene…
H. Nagy Péter