Túlmegy azon, aminek látszik

Sejtelmeset, vészjóslót, a bezártság feszült érzetét sugallja. Letűnnek a betűk, s az első epizódkép egy vérfoltos üres szobabelsőt mutat. Még semmi se történt, már benne vagyunk a filmben. A hangulata tökéletesen megvan.

 Amit itt a legelején, eddig láthattunk – a hangulatkeltő környezetből – nagyon lényeges, mivelhogy a felvezető kulcsot képezi a filmhez. Azért fontos ezt itt hangsúlyozni, mert nem ezen a nyomon vezet tovább Soderbergh Mellékhatások című mozija, de később, amikor a sztori elér oda, hogy eseménysort köt a bemutatott helyszínrészletekhez, a néző maga is kezdi kirakni a múltat. Igen, a múltban megesett dolgokat próbálja (egyébként nem sikerülhet!) a helyére rakni, ugyanis a kezdő képsor után – amikor végül is még egyáltalán nem történt semmi – meredeken visszaugrunk az időben, s valójában így kezdődik el a film, immár a sztori tálalásával. De a történet is úgy bomlik ki, hogy a film körülbelül a feléig (vagy még azon túl is) félrevezet. Mint ahogy a hivatalos ajánló is más irányba visz el. Azt hiteti el ugyanis, hogy a Mellékhatások amolyan gyógyszeripari ellenreklám. Hogy a története a gyógyszeripar manipulációiról, illetve arról és egyben az ellen szól, amit a gyógyszergyártók nap mint nap teljes gőzzel reklámként nyomatnak. Vagyis hogy csak és kizárólag az ő termékük a jó, a legjobb, fogyasszuk azt, s minden panaszunknak búcsút inthetünk. Így aztán beleéljük magunkat, hogy a film a gyógyszerpiac átláthatatlan machinációiról próbálja lerántani a leplet. Ehhez társul egy másik, összefüggő téma, az orvosi-pszichológusi etika bonyolult kérdésköre. Ez is, az is benne van a filmben, a feléig (vagy még azon túl is). De nem kizárólagosan erről szól. Az Oscar-díjas Soderbergh annál sokkal bonyolultabb, eszesebb, furfangosabb, fifikásabb rendező, mint hogy a „sima gyógyszerügy” témával traktálja a nézőit (még ha erősen koncentrál is rá, csupán mellékvonalként). Túljár ő a néző eszén. Csavarokkal dolgozik. Váratlan, mellbevágó csavarokkal és megdöbbentő fordulatokkal. Ettől dagad bűnüggyé a gyógyszeripari és orvosetikai dráma, s vált át a film fondorlatos bűncselekményeket felgöngyölítő thrillerbe. Emily Taylor (Rooney Mara) férje (Channing Tatum) mellett fényűző életet élt. Párja azonban különféle ügyletek miatt börtönbe kerül. Amikor a férfi négy év után kiszabadul, Emily nem tudja onnan folytatni, ahol házaséletük megszakadt. Súlyos depresszióban szenved, teljesen leenged, elveszti energiáit, ezért felkeresi Jonathan Banks (Jude Law) pszichológust, aki egy sokat reklámozott és teljes felépülést ígérő gyógyszert ír fel neki. A szer kezdetben segít Emilyn, javul az energiaháztartása, amit férje elsősorban az ágyban, együttlét közben tapasztal. Úgy tűnik, minden helyrezökken, ám a nem várt mellékhatás galibát okoz. Ekkor erősödik fel a film elején megteremtett hangulat. Itt már nemcsak sugallatként csapja meg a nézőt a vészt jósló, feszült érzet, hanem átélhető valósággá válik. Azzal, hogy felderül annak a négy évnek a titka, amíg a férj börtönben ült. E titok fokozatos feltárásával fordulatokkal teletűzdelt thriller kezdődik, amelynek a logikája és fejlődése csigalépcsőhöz hasonlítható. A csavarlépcső egy rébuszhoz vezet, s minden egymásra épülő (emeleti) szinten újabb, végképp nem várható, nem kiszámítható fordulattal fed fel belőle valamit. Kiderül, hogy a gyógyszeripari és orvosetikai dráma csak egy felcsigázó, csúcsra járató előjáték volt. Nem stilizált, deformált, irreális, nem elszállt, hanem átélhető valós alapot nyújt a véres bűnügyhöz. Ettől ütős ez a thriller. Ez érvényes a figurákra is. Reális, autentikus hősök, nem filmmese teremtményei. A film fényképezése – ezúttal is Soderbergh kezében volt a kamera – pedig jó fényt ad a rébuszfejtéshez. Érdemes belevágni.