Tulipánok ma is égnek

Idestova másfél évtizede közvetlen tanúja lehettem annak a rokonszenves, nem kevésbé tiszteletet érdemlő küzdelemnek, melyet egy fiatal pályakezdő újságíró folytatott a nyelvvel, hogy világosan, szabatosan, magyarosan tudja kifejezni közlendőjét. Kevesekről mondható el az, ami róla: kitartó fegyelemmel, türelemmel, elszántsággal csatát nyert, sőt elérte, hogy egyetlen mondatba képes tömöríteni annyi tartalmat, amennyinek a leírásához másnak egész bekezdésre van szüksége. Zajlott ez a küzdelem leggyakrabban a képzőművészet tartományában, ahol ráadásul – mint a művészetek esetében általában – hatalmas távolságokat kell bejárni, hogy hazatérvén több legyen a tarisznyában holmi hírecskéknél, a legabszurdabb tájak sem maradhatnak ki. Tallósi Béla, merthogy ő volna az a tulajdonképpen még ma is fiatalember, miközben újságíróként természetszerűleg ki-kirándult más területekre, a film világába, gyermekversekkel megérintette az irodalmat, mintha nagyobb, igényesebb próba elé akarná állítani nyelvi arzenálját, tehetségét. Talán ennek köszönhető, vagy ennek is, a Megégett tulipánok című kötete, mely fél tucat elbeszélést tartalmaz, valójában egy hangulat- és jelentéstartományba sorolható címekkel: Vonatra várók, Megégett tulipánok, Pénz a kupertában, Elmenőben, Nyitott sírbolt, Kígyóláng.

Mit mondjak, Tallósi Béla meglepett – történeteinek tematikájával, főszereplőivel, helyszíneivel, idejével. Amikor még egy rovatban dolgoztunk, semmi nem utalt rá, legalábbis én nem vettem észre, hogy kollégám akár csupán képzeletben is vissza-visszajárna egykori falusi közösségekbe, ahol az emberi viszonyokat ősi nyers törvények alakították; olyan nők és férfiak világába, akik származásuk, szellemi vagy testi fogyatékosságuk, röviden, másságuk következtében az élet perifériájára sodródtak, és a beteljesült szerelem, a lelki béke, az örömérzés helyett szexuális kínok, gyötrő víziók, képzelgések elszenvedői, álmokba, vágyakba kapaszkodnak csupán, kirekesztve, kiközösítve. Olvasva a kötet darabjait, figyelmem szegélyén többek között Móricz Zsigmond történetei elevenedtek meg, közülük is a szomorúbbak, kegyetlenebbek, főként a parasztábrázolás nagymesterének első írói korszakából.

Tallósi a szó szoros értelmében elbeszél, kellő távolságot tartva valamennyi szereplőjétől, ritkán alkalmazza a párbeszédes formát, olykor inkább a szövegbe helyezi el, dőlt betűkkel megkülön-böztetve a személytől személynek címzett hosszabb-rövidebb monológok különféle fajtáit. Tudatos szerkezetépítésre vall, hogy egyik-másik elbeszélés lineáris folyamába szervesen épülnek be az előzmények, a „közjátékok”, megfelelő pontokon váltakoznak az idősíkok. A nyelvezet gazdag, gördülékeny, nem nélkülözi a tájnyelvi elemeket, de helyenként a túlzónak ható nyerseséget, erőltetettnek tetsző hasonlatokat sem (helyszűke miatt a példáktól kénytelen vagyok eltekinteni), és egészében véve mind hangulatában, mind stílusában hitelesen tükrözi azt a közeget, melyben tragikus magányra ítélt emberi sorsok elevenednek meg előttünk. Hogy a múltból? Legfeljebb a közeg rekvizitumai sugallhatják ezt. Mert bizony Miffkák, Nyíllik Ibolyák és Talpa Ferencek, Kozma Alfonzinok és Kandikánék, Szekeres Örzsék és együgyű néma Jánosok ma is élnek. Tallósi Béla tudja ezt, sőt ismeri őket, így írhatta meg a Megégett tulipánokat, a magány és az idegenség érzetének könyvét. (Madách-Posonium, 2002)