Túlélők ereje a határon toolról

A zsűri (Hrapka Tibor, Kasza Gábor és Krasztev Péter) a több mint száz beküldött munkából válogatta ki azokat, amelyekből előbb Budapesten rendeztek tárlatot, most pedig a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézetében látható kiállítás.

A tárlat eredetével kapcsolatban Zselinsky Miroslav, az ötletgazda és a főszervezője elmondta, hogy a kiállítást kiíró szervezet minden tagja jelenleg Budapesten élő szlovákiai magyar. „Amikor megalapítottuk ezt a szervezetet, nem gondolkoztunk nagy ívű koncepciókban, tömeges rendezvényekben, egyszerűen csak egy-egy keretet akartunk adni ennek a tág baráti társaságnak. Egy intézményt, mint Prágában, Pozsonyban a magyar sörözések, magyar bulik. Egy idő után azonban úgy gondoltuk, hogy szükségünk van egy reprezentatív rendezvényre, ez a Phelwidek Photo. A cím a Felvidék szó játékos elferdítéséből született: utalva arra, hogy mi végső soron egy laza társaság vagyunk, emellett nem akartuk, hogy a Felvidék szó politikai töltete jusson eszébe a kiírást elolvasóknak” – mondta Zselinsky Miroslav.

A kiállítás anyaga a fotótechnikai megoldásokat illetően is változatos, és műfaji szempontból is sokrétű: portrék, szociofotók, természetfotók és művészfotók egyaránt megtalálhatók a válogatásban.

„A kiállítók fotós »múltja« is igencsak változó – mondta Zselinsky Miroslav. – Vannak profi riporterek, évek óta aktív fotóművészek, de teljesen kezdők is, és többen valahol félúton az említett kategóriák között. Tavaly beválogattuk egy tizenhat éves lány egyik képét, aki igencsak meg volt szeppenve a kb. 200 fős nyitó bulin. Idén a budapesti törzskocsmánk pincérnőjének egyik képét válogatta be a zsűri a végső anyagba. Nagyon jó érzés, hogy vannak visszatérő pályázóink, akik már számolnak a Phelwidek Photóval, mint megmutatkozási lehetőséggel. Ilyen például a Dunaszerdahelyi Fotóklub jó pár tagja, akik nemcsak mindkét alkalommal pályáztak, de mindkét évben meg is hívták a kiállítást Dunaszerdahelyre. A képek válogatásánál igyekeztünk erős szakmai kritériumokat érvényesíteni, ezért is kértünk fel idén szakmai zsűrit (tavaly az egyesület tagjai válogattak). Ez a fő változás a tavalyi anyaghoz képest, így talán a kiállítás színvonala is kicsit magasabb.”

Nem hiszem, hogy én találtam ki, de valahogy benne van az agyamban, hogy azok a jó képek, amelyek nemcsak azt láttatják, amit mutatnak, hanem azon túl is sok mindenről szólni képesek. Mélységük, erejük van. Jelenük és múltjuk. Személyes és közösségi vonzásuk. Ezekkel együtt olyan „virtuális” hátteret képesek teremteni az alkotói, a fotós szem hozzáadásával, amelyben a mi világunk egy-egy szelete is benne van: felélednek, megelevenednek gondolataink, megindulnak ilyen-olyan érzéseink.

Az idén bemutatott anyagban több ilyen van. Elsőként Dömötör Ede Eső című felvétele fog meg hatalmas perspektívájú univerzumával. A festői látványon túl a természet hangjával szólít meg ez az univerzum; ahogy az erdő issza az esőt, ahogy a sikamlós kő továbbsercenti a cseppeket, ahogy hallgatagon odébb kúsznak a felhők, játszi gomolygással, a nedvesség átalakuló halmazállapotával földre lép a végtelen. A mély és a magas összeér és megfér a domborzattal alkotott kürtőben: ezzel a hatalmassággal, vagy ehhez a hatalmassághoz méri magát egy megdőlő alak. Az ismeretlent csodálja. A csodát nézi, amit a természet játszik a lábai előtt. Múló, mulandó színházat, költői homállyal feszült drámát alkotott meg Dömötör Ede abból, amit a Föld nevű bolygó élettelen és élő elemeivel felkínált neki alapanyagul.

Cserepes Erika objektívjével az elemek hadszínterén járt. Ott, ahol a szerint a látvány szerint, amit megörökített, a madár se igen tud hol fészket rakni. Ég és föld itt nem kürtőben, hanem a pusztuló élet vonalán ér egybe. A csönd határvonala ez a fasor. A Túlélők című kép az elemek harcának kitett élet dacos és ellenálló vonulása. Képköltészet ez is, amit a természet alkotott meg. Ám „felmondani” ezt a költészetet a technika megalkotta gép segítségével, a legérzékibb előadásmódra vall. Fák vagy emberek lépnek előttünk kitartó vonulásban, annyira mindegy. Ez a fájó valóság maga.