Tizenöt nap zenével – III.

Škuta Miklós Bach monumentális billentyűs ciklusát, a Goldberg-variációkat szólaltatta meg Grigorij Szokolov orosz pianista is a világhírűek közé tartozik. Különc egyéniség ő, ötvenes éveiben járó megtermett férfi, aki bámulatos manuális tudással rendelkezik. Ezt a tudást azonban mindig a mű, a mondanivaló, a tartalom szolgálatába állítja. Igyekszik eredeti, sajátos felfogásokat alkotni az előadott darabokról, következetesen kerüli viszont az olcsó hatásvadászatot. Beethoven három, atipikusan lírai zongoraszonátáját (op. 14 és 28) egymáshoz tartozó egészként kezelte, még csak tapsolni sem hagyta a közönséget a szonáták között. Szokolov Beethovenje az aszkétikus érzékenységet ötvözte a dallamívek tragikus szépségével; lélegzetállítóan finom artikulációja, a hangszínek kifogyhatatlan tárháza, orkánszerű fokozásai egyedülálló élményt nyújtottak. Az este második felében Szoghomon Komitasz, az örmény zene klasszikusa Hat táncát és Szergej Prokofjev Hetedik Szonátáját tűzte műsorára az orosz művész. Míg Komitasz szokatlan, idegenül hangzó, meditatív, népi ihletettségű zenéje teljesen új kifejezésbeli tájakra kalauzolták el a hallgatót, addig Prokofjev robbanóan impulzív kompozíciója hatott pianisztikus szempontból leginkább elsöprően. Hasonlóan robbanó volt a siker is, amely négy (!) ráadással járt. Őszintén szólva, a kilencvenes évektől kezdve nem voltam Pozsonyban tanúja ilyen formátumú és súlyú zongoraestnek.

Grigorij Szokolov Beethovenje az aszkétikus érzékenységet ötvözte a dallamívek tragikus szépségévelKéprachívum A zenei ünnepségek másik zongoraestje – bár nem ment hasonlóképpen szenzációszámba – szintúgy a fesztivál legértékesebb pillanatai közé tartozik. Škuta Miklós, az ifjabb nemzedékhez tartozó egyik legjelentősebb előadóművészi egyéniségünk hatalmas feladatra vállalkozott: Bach monumentális billentyűs ciklusát, a Goldberg-variációkat szólaltatta meg a Duna melletti Moyzes-teremben. Tervének megvalósítása a legszigorúbb követelményeknek is megfelelt. Škuta remekül érzékeltette a zenei ívek feszültségét, meggyőzően különböztette meg hangban és karakterben az egyes változatokat, könnyedén vette a ciklusban rejtőző hatalmas technikai akadályokat. Nem volt az ő Bachja romantikus, sem professzori módon hideg, hanem maradéktalanul átgondolt, diszkréten érzelemdús, természetesen emberi.

Két zongorista mutatkozott még be az idei ünnepségeken, mindketten zenekari kísérettel: Ivan Moravec és Daniela Varínska. E két fellépés jócskán elmaradt Škuta és Szokolov teljesítményétől. Moravec cseh zongorista – bár a nagy nevek közé tartozik – játéka cseppet sem nyűgözött le, legalábbis engem nem. El kell ugyanakkor ismerni, hogy kevesen képesek egy koncerten egymás után két zongoraversenyt eljátszani; Moravec igen, mégpedig Franck Szimfonikus variációit és Ravel G-dúr zongoraversenyét. Ez nagy manuális képességekről és erőnlétről tanúskodik. Moravec zongorázása azonban számítóan kiszámított, hideg, szinte szívtelen. Árnyalása, hangjának teljessége, vitalitása nagy kívánnivalókat hagy maga után. Elképzelni sem tudom, hogy Moravecnek öröme telik saját játékában...

Daniela Varínska szlovák zongoraművésznő heroikus harcot vívott Brahms B-dúr zongoraversenyének hatalmas technikai nehézségeivel. E harc sikeres megvívásáért elismerés járt Varínskának, ugyanakkor véleményem szerint maga Brahms zenei üzenete húzta itt a rövidebbet, mivel a művésznőnek kevés ereje maradt zengőbb színek, nagyvonalúbb hangerőbeli árnyalatok, frissebb tempók megjelenítésére, felszabadultabb, szenvedélyesebb zongorázásra.