Tetemre hívás

Negyvenhétezer fővel és egy illúzióval lettünk szegényebbek: röviden így foglalható össze a népszámlálás végeredménye. Illúzióvesztésben jócskán van már gyakorlatunk, a tetemes fővesztés híre mégis övön aluli ütésként érte a felvidéki magyarságot. Most kéne valami biztató – gondoltam magamban –, most, amikor az elemzők és a szaktudósok a növekvő számú vegyes házasságokra, nemzetiségi szempontból szándékosan felhígított területekre, megfélemlítésre és társadalmi felelősségre fókuszálva próbálják megtalálni a csaknem félszázezer elkallódott magyart. Mert megvannak ők, itt élnek (vagy éltek) közöttünk. Csalódott, megfáradt, elnyűtt kisemberek. Karrieristák, ügyeskedők, beosztottak és törvényszolgák. És az ő gyerekeik, és az ő unokáik. Sorsok, életek keresztezik egymást. Az egyik közös nevező, hogy mindannyian süketek az anyanyelvükre, és ebből adódóan a kultúrájukra is. A másik – ej, de szívesen emlegetik! – a létfenntartási ösztön. Ami kinek szociális segélyhez való jogot, kinek meg milliós üzletet jelent. S mostanság, amikor ha akár két könyökkel is, de meg kell élni, olyan hátsó gondolatokra már nemigen futja, mint teszem azt: annál inkább vagyunk emberek, minél inkább távolodunk az ösztönélettől... Viszont így keveredik a létfenntartás fogalma a kisebbségi léttel. Amely milliőben már dadoghatnak az ember alatti ösztönök. Eddig jutottam a fejtegetésben, tapodtat sem közeledve a 47 ezer, magát eszkimónak, fókának vagy akárminek gondoló magyar „éhező lelkéhez”. Ellenben eszembe jutott egy történetféle, ebből a különösen hosszúra nyúlt őszből. A szülőfalumban, annak is a legszélén vártam a buszra. Kora délután volt, az időjárás még kacérkodott az évszakkal. Meg-megcsillantotta a napsütést, hogy aztán jéghideg ujjaival az arcomba vágjon. Jólesett ácsorogni mégis, ízlelgetni a határ gyermekkoromból visszaköszönő őszi színeit. A faluvég néptelen csöndjében kertkapu csikordult. Hajlott hátú öregember támaszkodott a botjára. Szemközt, a kertek alól fekete ruhás nénike bukkant elő. Csak úgy, a széles árkokkal szegett országút két oldaláról beszéltek át egymáshoz.

– Adj’ Isten, Mári! Már egyedül is sétafikálsz, a lányod nélkül? Összeállították a derekad, hogy kimerészkedtél a levegőre?

– Hasogat az most is, újkorában se jobban...! Te meg, Imre, mulatságba készülsz ilyen legényesen?

– Hát! A szomszédban diszkotékát hirdettek. Ha nem sietnél ennyire, megtáncoltatnálak!

– Ötven éve tele a falu a módos ígéreteiddel!

– Az utolsó még hátravan...

A két öreg vagy negyedóráig évődött imigyen, kibeszélve magukból bajt, nyavalyát, tyúktojásnyi, törékeny örömöket. Nem bántam, hogy késik a busz, akármeddig elhallgattam volna őket. Mintha boldogító üzenet érkezett volna a múltam gyökerei közül. Hogy ha nyújtózás közben ropognak is a nyűtt csigolyák, a gerinces kedv nem alkuszik. A sors keze éppúgy áld és ver itt, mint bárhol máshol. S a mulasztásra nincs semmi mentség. Még az sem, hogy átkozottul sokat kell dolgoznunk a fennmaradásért. És nem csak a „negyvenhétezreknek”, hanem annak az 521 ezer embernek is, aki a népszámláláson magyarnak vallotta magát: tudva, hogy kis nemzet, de még kisebb nemzetiség vagyunk. S a magyarság a lassú (és gyors) önpusztításban amúgy is ádázul elszánt ellenfele önmagának, ebben nemigen számítanak a határok. Hát akkor?! „Legyen a seb vérzése tanú” – írta egykor Arany János, amikor a balladabéli Bárczi Benő gyilkosát anyja „tetemre hívta”. Buzgott is a vér a sebből, miközben szerelmese elrebegte, hogy „Bárczi Benőt én meg nem öltem / Tanum az Ég, s minden sereg! / Hanem e tőrt én adtam neki.” Nem szúrt, csak adta. Hogy hogy’ jön ez ide?! A gyökereit sem vágja mindenki el, csak letagadja. Mert elhiszi, hogy idegen névvel könnyebb élni. Imre bácsi mondana erre egy cifra magyarost, de szegényt sajnos három hete eltemették. A sírja mellett, mint egészséges, fiatal hajtások, ott sorakoztak az unokák. Akikben tovább buzog a vére, az anyanyelve, a szülőföld szeretete. Közönséges, egyszerű szavak ezek, tőrdöfés nélkül. Dédelgethetjük a jövő őszig, az új holnapig, az új népszavazásig vagy mindörökké. Persze, az élet mindig ma van, és sohasem máshol. Legalábbis a mi életünk.