Tátrai imádság

Éppen, amikor a Tátrán végigsöpört a pusztító szélvész, az egyik szálláshelyen lelki gyakorlatokat végeztek. Lelkészük észlelve, miféle csapás közeleg, összehívta a jelenlevőket a közeli kápolnába. ĺgy esett, hogy miközben nagy morajlás közepette hatalmas, kicsavart fák dőltek a szálló tetejére, míg a vihar úgy összegyűrte a pléhtetőt, mint egy darab ezüstpapírt, Jézus előtt a hozzá hűek imái hangzottak el: oltalomért, könyörületért, belső békéért. Az eredetileg tervezett, szokásos imádságokon kívül itt szívből fakadó, személyes fohászok is a felszínre törtek, őszinte könyörgések. Jellemző, hogy míg odakint minden összeomlik, minden alapjaiban reng meg, az egyetlen biztos pont, az alap és a támasz Ő: Krisztus.

„Mikor a szélvész után még az este kimentünk körülnézni – emlékezett első adventi prédikációjában a tátrai plébános, Mordel atya –, szó szerint kővé meredtünk. Mit lehet mindezzel kezdeni? Hogy lehet ezt a kegyetlen valóságot feldolgozni?” A megrendítő élmény feldolgozásában Jézusnak az a képe is segíthet, mellyel az e vasárnapi evangéliumban fordul tanítványai felé: ő is a szél hasonlatát használja, mely alatt meghajlik a fű, fa, amikor bemutatja a népnek Keresztelő Jánost, a szilárdan álló, mélyen gyökerező, rendíthetetlen fatörzset: „Miért mentetek ki, mit akartatok látni a pusztában? Széltől lengetett nádat?” (Mt 11, 7) Lehet, hogy Jézus ezzel azokra a kifogásokra reagált, melyek szerint a Keresztelő túlságosan kemény, igényes és rendíthetetlen. Hisz egyértelműen közölte: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa! (...) Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! (...) A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.” (Mt 3, 1–12) Jézus megerősíti János kijelentését: „Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat.” (Mt 11, 9)

Azok közül, akik részesei voltak a tátrai imádkozásnak, később valaki leírta az érzéseit: „Már van elképzelésem a világ végéről: pillanatok alatt semmivé válik minden...” És, ugye, nemcsak minden, hanem – bizony – mindenki! Mert az emberi élet semmivel sem különbözik azoktól a fáktól, melyek az imént még büszkén ékesítették a tátrai hegylábat, látszólag mélyen meggyökerezve, kiforgathatatlanul, s most úgy hevernek a földön, mint a törékeny gyufaszálak. A Keresztelő János által említett fejsze bármikor a gyökéren találhatja magát... Mint ahogyan az utolsó ítélet váratlan vihara is bármikor kitörhet.

„Olykor az az érzése támad az embernek – zárta le adventi bevezető prédikációját a tátrai plébános –, mintha a szívekben kialvófélben volna az élet, mi által a szív maga amolyan vigasztalan pusztasággá változnék. És éppen az ilyen természeti csapások mutatják az embernek azt határt, melynél reménytelenül összeomlanak kevélysége védfalai...”

A legfrissebb hírek már nemcsak orkánokról, hanem földrengésekről is tudósítanak. Ez valóban ihletett kezdete az adventnak. Tényleg: mennyire mélyek az én hitem gyökerei, eléggé-e ahhoz, hogy semmiféle orkán ne tudja kicsavarni? Mennyire mélyek az én hitem alapjai, eléggé mélyek-e ahhoz, hogy semmilyen földrengés ne tudja megingatni? Egyszerűen és röviden: ki nekem Jézus, akinek pár nap múlva meg kell születnie?

A szerző római katolikus pap