Tartást adni a párbeszédnek

A 2016-os hathavi EU-elnökség után most újra fontos, ezúttal egy kerek esztendőre szóló nemzetközi diplomáciai megmérettetés felelőssége hárul Szlovákiára: 2019-ben hazánk az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet soros elnöklő országa. 

Hogy közelnézetben ez mit jelent, azt Petőcz Kálmán, a szlovákiai Helsinki Bizottság elnöke és az EBESZ Civil Társadalom Platformjának tagja fejtegeti. 

Elnök úr, miért érdemes felfigyelni arra, hogy idén Szlovákiát illeti az EBESZ konfliktusenyhítői és többágú nemzetközi párbeszédetkezdeményező diplomáciai törekvéseinek irányítása? 

Mert az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet a négy legrespektáltabb európai politikai és társadalmi intézmények egyike, ennek keretében pedig kontinensünk legátfogóbb, 1975 óta fennálló és összesen 57 tagállamot tömörítő biztonsági szervezete. Igaz, még „csak” bő négy évtizede működik, de nemzetközi jelentőségét tekintve érdemes észrevenni, hogy az összeurópai biztonsági rendszer máig időszerű igényének gondolata már közvetlenül a II. világháborút követően megfogalmazódott. 

Ha így van, akkor a létrehozása más, hasonlóképpen globálisan fontos szervezetekkel ellentétben miért váratott magára olyan sokáig? 

Mert a háború után évtizedeken át a nemzetközi együttműködés lehetőségeit s erőviszonyait az Amerikai Egyesült Államok és az egykori Szovjetunió közötti hatalmi versengésre épülő kétpólusú világrend határozta meg. A mai fiatalok már nem, de az idősebbek még élénken emlékezhetnek a Nyugat és a Kelet, ahogyan az utóbbit akkoriban emlegették: az egységes szocialista tábor országainak merev szembenállására. Akkor szinte elképzelhetetlen volt egy olyan európai együttműködési, sőt biztonsági intézményi fórum létrehozása, amely ne fogalmazott volna meg bármiféle egyoldalú elbírálást igénylő elvárást az egyik vagy másik blokkal szemben. Így csak a hetvenes évek elején kezdtek oldódni az összeurópai együttműködést segítő biztonsági apparátus tervével összefüggő, addig hajthatatlanul rideg álláspontok. A nemzetközi politikában ez volt az enyhülés kellemes időszaka, amikor az EBESZ elődszervezetekéntmegalakultakétblokk széles körű tárgyalási fóruma, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet. Záróokmányát az 1975. augusztus 1-jei helsinki csúcstalálkozón 35 európai és észak-amerikai állam- és kormányfő írta alá. Ez a konferencia, illetve az itt született dokumentum nemcsak hogy több szempontból lazulást hozott a mindaddig rosszindulatú nemzetközi kapcsolatokba, hanem egy új politikai szándékot és kötelezettségvállalásokat is deklarálva a hidegháború végének első lépését is jelentette. 

Kinek állt inkább érdekében ez a nyitás, a korábban jól beváltnak hitt keménykedés feladása? 

A politika nem varázslat, ezért a diplomáciában mindig van miről tárgyalni. Első menetben ajtót kell nyitni, utána pedig tartást adni a párbeszédnek. A helsinki záróokmány is a többoldalú, de főképpen a keleti–nyugati dialógusnak teremtett eredetileg valószínűleg csak középtávúnak gondolt, de az 1994-es budapesti konferencia óta már az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet néven napjainkig is különösebb zökkenők nélkül működő fórumot. A hangadó helsinki értekezlet idején azonban még valóban alapvetően más-más szempontokat forszíroztak a tárgyaló felek. A Szovjetunió és a szocialista országok részére a terítékre került témakörök úgynevezett első „kosara” volt a legfontosabb, mert ebben a nyugati államok mintha garanciát adtak volna a II. világháború utáni határok és rendszerek megváltoztathatatlanságára. A Nyugat ennek fejében az emberi jogok „kosarából” annak biztosítékát kapta, hogy a kommunista országok be fogják tartani a nemzetközi egyezményekbe foglalt emberi és kisebbségi jogokat, illetve a társadalmi jogegyenlőség többi törvényes normáját. A biztonsági dimenziót, tehát Európa békéjét, gyakorlatilag az atomfegyverek egyensúlya, így a kölcsönös meg nem támadás elve biztosította abban a tudatban, hogy bármi újabb nagyhatalmi háború csakis atomháború lehetne. Ugyanis a fegyverkezési versenyben a Szovjetunió és szatellitállamai a hetvenes évek derekára erősen lemaradtak, és ezért bizonyos fokú nyugati gazdasági segítségre szorulva „lenyelték”, hogy kissé félszegen, de azért működni kezdett náluk az emberi és szabadságjogokat tartalmazó „helsinki kosár”. Először Moszkvában, majd rövidesen az összes kommunista államban megalakultak a Helsinki Bizottságok; Csehszlovákiában a Charta 77 is, az úgynevezett szocialista tábor országaiban az ellenzéki mozgalmak, ami segített fölbomlasztani az ott fennálló rendszerek ideológiai vaskalaposságát és közéleti merevségét. 

Ön, aki járatos a diplomáciában – az EBESZ jelenlegi pozícióit és szerepkörét tekintve –, miként értékeli a hetvenes-nyolcvanas évek Európájának dialóguskeresését, óvatoskodó nemzetközi közelítését? 

Meggyőződésem, hogy ez volt az úgynevezett helsinki folyamat első hőskora. A második aranykor az 1989 és 1994 közötti időszak, amikor az akkori nyitott gondolkodású és tényleges befolyással bíró politikusok közül többen úgy vélték, hogy éppen az EBESZ lehetne a közös „Európaház” alapja és meghatározó szerkezeti eleme, amely ebben az üdvös nemzetközi légkörben intézményként valóban sok mindent elért. Létrejött a kisebbségügyi főbizottság, továbbá a szólásszabadság főbiztosának mandátuma, Varsóban megalakult az emberi jogi hivatal; biztonságpolitikai szempontból Európa – a balkáni háborúktól eltekintve – gyakorlatilagbékésföldrészvolt,ahol nemcsak Csehszlovákia, hanem a jóval indulatoskodóbb Szovjetunió is békésen bomlott föl az önálló utódállamokra, s egy atomháború réme sem lebegett fölöttünk. Az ezredforduló táján azonban nem csupán Oroszországban változtak az addig kedvező körülmények, hanem a bővülési folyamat keretében az Európai Unió szintén új irányba mozdult. Mind több szerepkört átvállalt magára, és egyúttal az is világossá vált, hogy az új Európa biztonságának védelmi zálogát elsősorban a NATO fogja jelenteni – így az EBESZ, az Európai Unióhoz viszonyítva, politikailag másodrendű, de nem vakvágányra tolódott. 

Ilyesformán van még egyáltalában nemzetközi súlya és tekintélyt adó szerepe az EBESZ-nek? 

Ellenkezőleg, globálisan a multilaterális diplomácia egyik komoly, fontos eleme. Egyébként egyetlen nemzetközi szervezetről sem mondom szívesen, hogy gittegyletté vált. Mert akkor rögtön azt a kérdést kell föltenni, van-e helyette alternatíva. Mert nem az a másik lehetőség a kettő közül, amit a saját nemzeti érdekek mindenek fölé emelésével, a gazdaságpolitikában az izocionalizmussal vagy a menekültekkel szembeni kirekesztéssel az Egyesült Államokban Donald Trump, Európában Salvini, Orbán, Kaczynski, Strache, Fico, Babiš urak és a rájuk hasonlítani kívánó politikusok művelnek. A jelenlegi, kissé gondterhesebb időkben az EBESZ azért létfontosságú nemzetközi szervezet – 57 tagállamának még a jobb idők nemzetközi hangulatában írt, mára eléggé nehézkessé vált és egységes döntést kívánó szavazási mechanizmusa dacára –, mert kontinensünkön továbbra is az egyetlen olyan fórum, ahol például a biztonság, a védelmi politika, a környezetvédelem, a gazdaságpolitika, a demokrácia és az emberi jogok, a különböző nemzetközi konfliktusok úgynevezett komplex európai kérdéseiről tud a Nyugat és a Kelet közel 60 állama egy asztalnál ülve, teljes körben és közös állásfoglalásra törekedve tárgyalni egymással. 

Milyen haszna származhat Szlovákiának a január elsejével kezdődött egyéves elnökségből? 

Aki esetleg gazdasági haszonra gondol, az téved. A diplomácia másról szól. Ha viszont külügyi szolgálatunk ügyesen fog megbirkózni az elnöklés időszakára kitűzött prioritásokkal, az nemzetközi téren presztízst jelenthet az országnak. Számottevően javíthat azon a képen, amelyen az utóbbi évek diplomáciai ballépései – például Miroslav Lajčák elkapkodott jelölése az ENSZ főtitkári posztjára, Andrej Danko behízelgő kiruccanásai Moszkvába, Richard Sulík szélsőséges euroszkepticizmusa, a rövidlátó menekültpolitikában Robert Fico ostoba kijelentései – sokat rontottak. Decemberig itt van hát a kínálkozó alkalom, hogy Szlovákia érezhetően javítson megtépázott nemzetközi tekintélyén és elfogadottságán. Egyúttal kiemelt diplomáciai szerepkört élvezve hozzájáruljon az európai biztonság megszilárdításához. 

Ezért jó előzmény, hogy Miroslav Lajčák a lemondása utáni huzavona után mégiscsak a külügyi tárca élén maradt? 

Mindenképpen. Hiszen gyakorlott és a nemzetközi diplomácia felsőbb köreiben is elismert, jó nevű diplomata. 

Ennyi elegendő lesz az üdvösséghez a világpolitikának egy olyan hangulatában, amikor a kölcsönös jó szándék helyett újabban a nemzetközi egyezmények meg nem szavazása, ignorálása, sőt felrúgása lett a módi? 

Tény, hogy az utóbbi évtizedekben akkor volt nyugodt és konstruktív a nemzetközi légkör, amikor a nagyhatalmak a békítő tónusokat keresték, és főként az Egyesült Államok mutatta azt az arcát, amely a globális multilaterális egyezmények aktív kezdeményezője, szereplője, szükség esetén őre is. Ha ennek fordítottja történik – mint annak Trump hivatalba lépése vagy Putyinnak az Európai Uniót bomlasztó törekvései óta a tanúi vagyunk –, akkor csak nyögvenyelősen halad előre a világ. A békés világrend ugyanis arra épül, hogy a demokratikus államok nemzetköziszervezetekbetömörülnek,és közös megoldásokat keresve megtárgyalják egy-egy kontinens vagy a világ globális gondjait. Ezért nem ésszerű, ha egy kis ország különutas politikát folytat. 

E labilisabb nemzetközi helyzetben melyek a szlovák EBESZelnökség prioritásai? 

Hangsúlyozottan a párbeszédet keresve ezek előterében az ukrajnai helyzet rendezése, a befagyasztott konfliktusokban a bizalom megteremtése és a biztonság megerősítése, a nyugat-balkáni együttműködés élénkítése áll. Természetesen a biztonságos jövőért a szlovák EBESZ-elnökség fontosnak tartja a radikalizálódás megelőzését, a menekültkérdésben a tolerancia és a diszkriminációmentesség megszilárdítását, a kiberbiztonság megteremtését. 

Bizalomhiányos világunkban mi lesz a remélt siker mérőfoka? 

Ha például három-négy, egyelőre égető konfliktuszónában sikerülne a dolgok menetét békésebb irányba terelni. Ukrajnában, a kaukázusi és balkáni, a szakadár moldáviai konfliktusokban nehéz rögtön áttörést remélni, de sok munkával egyik-másik részterületen azért elvárható előrelépés. Ez azt bizonyíthatná, hogy Szlovákia közép-európai államként is pozitív szerepet játszhat a világpolitika szűkebben értelmezendő és zártabb régióit érintő folyamataiban.