Társ nélkül még mindig dermesztő hideg van

Giovanna választás előttTöbb olyan ismertetőt olvastam Ferzan Ozpetek Szemközti ablak című filmjéről, amelynek szerzői, úgy tűnik, talán szándékosan hallgattak el, vagy csupán pár odavetett szóval említenek egy bizonyos vonalat, s inkább csak azt a síkot értelmezik és elemzik a filmből, amely a főszerepbe állított fiatal házaspár életéből mutat be egy szeletet. Pedig Ozpetek nem ilyen egyszerű: ez az Olaszországban élő török származású rendező azt a vonalat, a rendezői filmet képviseli a mozgóképművészetben, amely egyre inkább elvékonyodik az álomgyári megaprodukciók árnyékában. Ugyanaz érvényes rá is, mint Pedro Almodóvarra vagy Peter Greenawayre: az ember két-három filmje után megtanulja a rendezői nyelvét. Ám ha Ozpetek előző filmjeit, a Törökfürdőt és a Tudatlan tündéreket nem is látta valaki, a Szemközti ablakban akkor is többet kell észrevennie annál, mint hogy a kétgyerekes házaspár Giovanna és Filippo kapcsolata idővel ellaposodott, s a feleség esténként a szemközti ablakra mered, az ott élő sármos bankár, Lorenzo életébe próbál belesni. Hogy Lorenzo is visszaleselkedik, hogy Giovanna dilemma elé kerül, merje-e elhagyni a férjét a szemközti ablak mögött élő fiatalemberért, csupán az egyik, látványos, nézőbarát síkja a filmnek. A másik mélyebbre ás, összetettebb, filozofikusabb. És Ozpetek ebben a síkban igazi önmaga: akkor, amikor azt mutatja meg, hogy a valami miatt mások milyen egymásra figyeléssel és összetartón élnek saját közösségükben, ugyanakkor megtalálják az utat a tőlük eltérőek felé is. Az Ozpetek-filmek elmaradhatatlan figurája a színes bőrű bevándorló alakja, akit az egyszerű eszközökkel játszó Serra Yilmaz jelenít meg elemi erővel. Humorától, optimizmusától, jószívűségétől, emberségétől ragyog a film. Figurájával Ozpetek a Szemközti ablakban is a bevándorlók beilleszkedésének és elfogadásának kérdésével foglalkozik, rámutatva szociális kiszolgáltatottságukra. Valahogy a filmnek ezt az összetevőjét is elfelejtik megemlíteni. Amiként az Ozpetek filmjeiből elmaradhatatlan másik vonalat is, amely az azonos neműek kapcsolatára figyel.

Az említett házaspár életébe becsöppen egy amnéziás öregúr, David, akitől nem tudnak megszabadulni. Nem tudják a rendőrségen sem leadni őt, mert a rokonszenves idős úr saját nevét is elfelejtette. Giovanna kezdetben mindent elkövet, hogy megszabaduljanak tőle, a végén viszont a legnagyobb ragaszkodással kötődik hozzá. David alakjával épül be a filmbe az a szál, amelyet több filmismertető éppen csak érint: az idős férfi annak idején zsidó gyerekeket mentett meg a haláltáboroktól. Végül maga is odakerült. Ott veszítve el egyetlen szerelmét, egy fiút, akivel titkos kapcsolatukat csak úgy tudták fenntartani, hogy egy kőszobor mögé dugdosták az egymásnak írt leveleket. „David olyan rajongással beszélt erről a szerelemről, hogy nem is tudatosítottam: nem lány volt az, akihez lángoló szenvedély fűzte” – mondta ki később Giovanna, aki az idős férfi sorsának s egykori szenvedélyének megismeréséből merített erőt ahhoz, hogy lépni merjen. Választani, önmaga lenni. A szíve szerint dönteni, s döntéseiben nem az előítéletekre figyelni. És azt is az idős férfi bátorításából értette meg, hogy bármihez kezd is, bármilyen elfoglaltságnál, mesterségnél, munkánál köt is ki az életben, kerülnie kell a félmegoldásokat. Ha David jártas lett volna a magyar költészetben, biztos e szavakkal biztatta volna Giovannát: a mindenséggel mérd magad. Ám mert Ozpetek (feltehetően) nem ismeri a magyar költészetet, inkább a Ma che freddo fa című 1969-es olasz dallal üzen Giovannának és nekünk – ez hallható a konyhajelenet alatt, amíg David és Giovanna kevernek-kavarnak, habosítanak, sütik a tortacsodákat. Jaj, de hideg van – ezt jelenti magyarul a dal címe. S a szövegéből kiderül, arról a dermesztő hidegről van szó, amelyet a társ hiánya okoz. Ozpetek e télből a tőle megszokott derűvel és intelligenciával a tavaszba tekint: összehozza azokat, akiknek össze kell jönniük. Hősei elérik, amit el kell érniük. A Szemközti ablak a komoly drámai helyzetek, tragédiák bemutatása, felemlegetése ellenére ezért nem gyászosan nyomasztó, inkább önmegváltoztatásra, lépésmegtételre biztató.