Kultúra

Tárca a Szalonban

Krusovszky Dénes: Kúszó tuja
ÚJ SZÓ ONLINE

2018. június 10. 18:53

- Shutterstock-felvétel

A déli busz zakatolva, krákogva lassított le a temetői út kanyarulatában, aztán rozsdás csikorgással torpant meg az árokparti megálló enyhén oldalra dőlő jelzőoszlopa előtt. Az oszlop egészen csupasz volt, a menetrendet tartó keret rég eltűnt róla, és a megállót jelző alumíniumtáblának is jó ideje nyoma veszett. Akinek tudnia kellett, hogy mégis ez itt a buszmegálló, annak ez a csupasz cső is pontosan elég volt. És a sofőr tudta, persze, úgy állította meg, szabály szerint, a szuszogó Ikarust, hogy az oszlop épp a visszapillantó vonalában legyen.

A gyerekek a régi sportpálya elhagyatott, kivert ablakú öltözőépületének az árnyékából nézték a manővert. Focizni jöttek ki, de egy fél óra után, a napszúrás határán, mégis inkább behúzódtak a hűvösre. Jól látták, ahogy a kétosztatú ajtó kicsapódik, és a férfi berogyasztott térddel leereszkedik a busz magas lépcsőin. A fiúk előbb csak a nyakukat nyújtogatták, aztán feltérdeltek, végül egészen felegyenesedtek, és mint a földikutyák, ha betolakodót látnak, felszegett állal bámulták az alakot.

A fickó fekete öltönyben volt, és még nyakkendőt is viselt. „Hogy bírja ebben a melegben”, néztek csodálkozva egymásra a fiúk. Aztán, ahogy a busz motorja felbőgött, és a nehéz kerekek az útszéli port felkavarva egyszer csak megmoccantak, és lomhán tovább gördítették a jármű otromba, dobozszerű testét, azt is észrevették, hogy van valami a kezében.

– Az meg mi? – kérdezte az egyik, de a többiek csak a vállukat vonogatták hümmögve, és tovább hunyorogtak a férfi felé.

– Valami zsák, nem? – szólalt meg egy másik, miközben a tenyerét, mintha ettől élesebben látna, a szemöldöke felé emelte.

A férfi úgy álldogált ott a csupasz oszlop mellett még egy darabig, mintha nem tudná, merre induljon, aztán mégis átsétált az út túloldalára, és a szikkadt árokparton a temetői kapu felé tartott.

– Az tényleg egy zsák – mondta az első fiú, aki valamivel magasabb volt a többinél, aztán még hozzátette: – Nézzük már meg – és rögtön el is indult a sportpálya kerítése felé.

Az út túloldalán a temető szinte izzott a rettenetes napsütésben. Régebben állt odabent, a sírok között néhány fa, egypár tölgy beljebb, és egy sor fekete fenyő a kerítés vonalában, de tavalyelőtt télen váratlanul kivágták az összeset.

A gyerekek megkapaszkodtak a sportpálya felpöndörödött aljú drótkerítésében, és onnan nézték, ahogy a férfi határozottan lépked a sírok közti szűk csapáson. Mint aki pontosan tudja, merre kell mennie.

Valóban egy zsák volt a kezében, egy kopott vászonzsák, aminek összeszorított szájából egy fényes szerszámnyél lógott ki. A férfi hirtelen megállt, körülnézett, majd tett néhány lépést oldalra, és hanyagul ledobta a zsákot az egyik beton sírkőre. Nagyot koppant a csomag, a fiúk pedig egyre izgatottabban figyelték, mire készül ez az alak. A férfi odalépett a szomszéd sírhoz, és egy ideig mozdulatlanul, félrebillent fejjel nézett maga elé. Már úgy tűnt, mintha állva elaludt volna, a fiúk értetlenül össze is kacsintottak, mintha azt kérdeznék, „hát ezt meg mi lelte”. De aztán mégis megmozdult, egy határozott vállrándítással ledobta magáról a zakót, betömködte a nyakkendőjét két gomb között az inge alá, felgyűrte az ingujját, és egy jó nagyot köpött a tenyerébe. Ezután előhúzta a zsákból a fejszét, és fél lábbal a sír beton peremére térdelve határozott, kemény sújtásokkal nekiesett a síron terpeszkedő kúszó tujának.

Előbb a vastagabb oldalágakat vágta le, aztán, egy homloktörlésnyi szünet után a bokor törzsét kezdte ütni. Jó vastag, öreg törzs volt ez, nehezen boldogult vele, több oldalról is próbálkozott, a végén felállt a sír tetejére, és onnan sújtott le rá, egyre dühösebb csapásokkal.

A fiúk döbbenten figyelték a sír tetején vadul csapdosó fickót. Egy idő után úgy tűnt, mintha nem is egyszerűen kivágni akarná a tuját, hanem egyenesen megbüntetni. És nem is csak a növényt, hanem a sírt magát. A gyerekek már azon se lepődtek volna meg, ha mindjárt a márványtáblára és a sír tetején szomorúan megülő műkő galambokra is rátámad a férfi. Ám ahogy egyszer csak egy tompa reccsenéssel megadta magát a tuja törzse, a férfi is abbahagyta a csapkodást. Lihegve, görnyedten, de valahogy mégis diadalittasan bámult a félrefordult növényre a fickó. Néhány pillanattal később le is kászálódott a sír tetejéről, a baltát visszacsúsztatta a zsákba, a tuja darabjait pedig összefogva elvonszolta a zöldhulladékgyűjtő konténerig. A konténer mellett álló kútnál megmosta a kezét, leöblítette az arcát, és a hajára is löttyintett a tenyerével a hideg vízből.

A gyerekek nem mozdultak a kerítéstől akkor sem, amikor a fickó, már ismét zakóban, kilépett a temetőkapun, a zsákkal a kezében, és megindult keresztbe, az úttesten át. Talán eszükbe jutott, hogy jobb lenne visszamenni az árnyékba, vagy legalább egy pár lépést hátrálni, mert tényleg úgy tűnt, a férfi feléjük tart, de nem szólalt meg egyikük sem. A fickó végül elfordult az árokparton, és mint aki észre sem vette, hogy ott bámulják a kölykök, beállt a megállót jelző csupasz oszlop mellé. Éppen oda, ahol leszállt a buszról. Csak állt ott, leeresztett vállal és várt. A fiúk pedig képtelenek voltak levenni a szemüket róla.

 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Épülhetne az első felhőkarcoló

Amnesty: A romák szegregációja a legnagyobb gond

TRAGÉDIA: Tartálykocsi gázolt halálra egy fiatalt Szentgyörgyön

Fal nyomott agyon egy 15 éves fiút Jókán

Szabadulna kritikusaitól a polgármester

VIDEÓ: Nem sokon múlt a tragédia a Szoroskőn

Legfrissebb galériák
Olvasta már?