Találkozási pontok a zenében

Aki kíváncsi, mi jellemzi a hazai szcénát, már csütörtökön, a „nulladik napon” hegyezhette a fülét a régi vásárcsarnokban. A legfiatalabb tehetségek pedig péntektől három napon át az Incheba kisszínpadán versengtek kegyeinkért. A versengés szó szerint értendő: aki a legtöbb nézői szavazatot kapta, az nyithatja meg jövőre a fesztivált a nagyszínpadon. Idén a tavalyi győztes, a Django Reinhardt örökségét ápoló besztercebányai Maringotka játszott ott vidám gypsy-dzsesszt. Külön öröm számomra, hogy idén a többség osztotta a véleményemet, a Groove Hub trióra szavazott, amely csibészesen ereszti össze a különböző stílusokat.  Izgalmas keverékek a nagyszínpadon is bőven előfordultak. Az egész fesztivál legnagyobb sikerét Mike Stern gitáros aratta, akinek népszerűsége a rocksztárokéval vetekszik, stílusa pedig olyannyira rockos, hogy ráadásként egy Jimi Hendrix-számot nyomott le három világklasszis zenésztársával. Ráadásul ő volt a dzsessznapok legtöbbet mosolygó fellépője. Koncert előtt és után vidáman dedikált, beszélgetett, fényképezkedett a rajongókkal az előcsarnokban. Hozzá képest a másik két sztárgitáros, Robert Cray és John Scofield visszafogott úriembernek bizonyult. Ők ketten a bluest eresztették öszsze a dzsesszel, más-más eredménnyel. Craynél az érzelmek dominálnak, míg Scofield inkább analizáló típus, széttördeli az akkordmeneteket és eljátszik velük. Ettől a blues új színeket kap és „felértékelődik”.  Az afrikai zene és a dzsessz találkozási pontjára Hugh Masekela lelt rá még a 60-as évek elején, amikor a dél-afrikai apartheid elől New Yorkba menekült. Állítólag maga Miles Davis tanácsolta neki, hogy hagyja a fenébe a bebopot, olyat mindenki tud, merítsen inkább saját hazája zenéjéből. Masekela ehhez tartotta magát, és feltalálta az afrodzsesszt, amelynek máig kultikus alakja. A fent említett urakkal ellentétben az idén 75 éves mester most volt először Pozsonyban. Ennek megfelelően nagy „slágereit” adta elő fiatal bandájával, de nem úgy, ahogy a lemezekről ismerjük őket, hanem alaposan áthangszerelve, továbbgondolva.  Az Idaho állambeli Wooten családban öt fiú született. Roy és Regi zenekart akartak alapítani, ezért a tízéves Regi az ötéves Josephet zongorázni tanította, a kétéves Victor kezébe pedig basszusgitárt nyomott. Victor Wooten ma a világ egyik legtechnikásabb és leginvenciózusabb basszusgitárosa, aki – ha már fúziókról beszélünk – a funkot és a soult eresztette össze a dzsesszel. Időként ma is fellép fivéreivel, mint például vasárnap Pozsonyban. A koncert legszebb része az volt, amikor az előttük játszó Mike Stern zenekarának szaxofonosa csatlakozott hozzájuk egy kis jammelésre. Bob Franceschini régebben sokat játszott Victor Wootennel, de egy idejenemtalálkoztak. Abban a pazar húsz percben benne volt a váratlan viszontlátás öröme.  A szintén amerikai Joe Locke kezébe annak idején vibrafont nyomtak a szülei, ami sok kétévessel előfordul, de kevesen tartanak ki a hangszer mellett. Jelenlegi munkaeszközének árából egy luxusautót vehetne, és olyan ördögi virtuozitással játszik rajta, hogy öröm nézni.  Akadnak olyan szülők is, akik szívesen énekelnek egy színpadon gyermekükkel. A salsával bolondított dzsessz kubai királynője, Bellita 25 éves lányával, Glendával lépett fel, aki jelenleg Szlovákiában él, és időnként furcsán intonál, viszont jól fuvolázik. A komáromi Hodek Dávid pedig dobos csodagyerekből lett csodásan doboló tinédzser, aki mára bebizonyította, hogy a nagyszínpadra való. Új zenekara már nem ígéret, hanem bizonyíték.