Takácsné, a Megasztár-jelölt

Kiskoromban jókat kuncogtam az „Egyik szeme sír, a másik nevet“ szólás hallatán. Mint mindent, ezt is szó szerint értelmeztem, és nem értettem, hogyan sírhat az egyik szem, miközben a másik nevet. Szerdán este újból bebizonyosodott, hogy létezik az ilyesmi. Nemrég Budapesten leelőzött egy autó, oldalán a felirattal, hogy hány nap van még hátra a Megasztár indulásáig. Nem volt szép tőle ez a húzás, de eldöntöttem, ha ekkora a reklámkampány a verseny körül, hát egye fene, megnézem már az indulást is. Eszembe jutott, hogy a tavalyi forduló első része után az egyik haverom nevetve idézte fel a látottakat. Azt mondta, régen szórakozott ilyen jól. Én nem láttam. Sejtettem, hogy most sem elsősorban a legjobbakat fogják bemutatni. A néző nemcsak a tehetségekre, hanem a másik végletre is kíváncsi, tudni akarja, hogy mit produkáltak azok, akiknek máris megálljt parancsolt a zsűri.

Szóval sírtam és nevettem egyszerre. Sírtam, mert nincs hiány önjelölt zenebohócokból, akiknek egy cseppnyi önkritikájuk sincs. Nevettem, mert egyszerűen nem lehetett nevetés nélkül kibírni. Sokan valóban komolyan gondolták, hogy van keresnivalójuk a zeneiparban. Az egyik srác a leszereplése után azt mondta Tillának, ő tehetségnek tartja magát, és azon ne csodálkozzunk, hogy a zsűri ezt nem vette észre, hiszen csupa tehetségtelen ember alkotja. Egy másik sztárjelölt a zsűritagok nevével sem volt tisztában, kifogásolta, hogy a United énekese, Héder Barna nem engedte kibontakozni a tehetségét. Volt köztük hírszerkesztő, cukrász, vízvezeték-szerelő. Egyikük neve alá azt írták ki: énekes, előadóművész. Remélem, csak viccből. Akadtak szép számban olyanok is, akik – elmondásuk szerint – tisztában vannak a képességeikkel, csak „hülyeségből“ jelentkeztek. Hát én még „hülyeségből“ sem pályázok meg egy atomfizikusi állást... Köztük volt Takácsné. Elégedetten telefonált egyik ismerősének, hogy átesett a bemutatkozáson, ennyi volt, megy haza. Közben elképzeltem, milyen sztárt lehetne kreálni a kissé duci, szőke hajú hölgyből. „Megjelent a Megasztár-győztes, Takácsné lemeze“ – hirdetnék a szórólapok. Az egy dolog, hogy manapság ideig-óráig bárki „sztár“ lehet, de szerencsére Takácsnéból mégsem lesz, már az első körben kiesett.

Ez volt tehát az indulás. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy nem szórakoztam rosszul. Mégis elhatároztam, a következő részeket kihagyom, és csak az elődöntők alatt kapcsolódom be ismét a megmérettetésbe. Amikor már a tehetségek fognak versenyezni. Ennyi elég volt, nem vagyok kíváncsi a többi önjelölt emberre. Ha kabaréra vágyom, inkább Hofit hallgatok, mivel nem teljes az élvezet, ha a szereplők észre sem veszik, hogy bohócot csinálnak magukból, és erre még a tévécsatorna is rátesz egy lapáttal. (péjé)