Szúnyog és szőnyeg, avagy az idegennyelv-tanulás kínkeserveiről

Az ember gyermekkorában észre sem veszi, hogy megtanult egy nyelvet. Olyan természetes. Először beszélünk, utána megtanítanak írni és olvasni. Később rájövünk, hogy azon a nyelven kívül, melyet mi beszélünk, van még sok másik, amit nem értünk, és minket sem értenek sokan.

Megmaradt bennem egy évekkel ezelőtti élmény, amikor a győri vasútállomáson egy idős magyar néni kérdezni szeretett volna valamit egy padon ülő fiatalabb hölgytől. A hölgy viszont szlovák volt, és mondta – szlovákul – a néninek, hogy sajnos nem érti. A néni bár felfogta, hogy nem magyarral van dolga, ennek ellenére még kétszer megismételte kérdését, egyre fokozván a hangerőt. Hát, rajtam sem segített volna, amikor először fáradtam ki egy másik nyelvvel küszködvén, ha kiabálok. Utoljára az angollal kellett megbirkóznom, mégpedig annak is az amerikai változatával. Ami előbb komikusnak tűnt, negyedszerre már kétségbeejtő és bosszantó volt. Például az ember kávét akar venni. Az amerikai kávézókban nincs pincér, a pulthoz kell menni, és papírpohárban kapjuk meg, amit kérünk. Itt jön a bökkenő. A táblán renget típusú ital feltüntetve, s nekünk fogalmunk sincs, hogy melyik milyen. Dönteni viszont gyorsan kell, mert a sor is gyorsan halad, mögöttünk is állnak sokan, az eladók egyre csak kiabálják: „Next!” (következő!) Itt az egyes kávéfajtákról senki sem fog nekünk mesélni. Akkor legyen valami egyszerű, pl. kapucsínó. Az eladó kérdez: „Mekkorát?” Már a kérdést sem értem, de amikor felajánlja a három változatot, kicsit kérek. Kérdés: „Swntlw vagy cukor?” Ha tudnám, mit jelent a swntlw! (Édesítő) Kérdés: „Half, whole or soy?” Később kapcsolok, hogy a tej típusára kérdez. De egyébként úgy érzem magam, mint egy idióta.

Máskor a teázóban jázminteát szeretnék. Mondom, hogy jázmin, erre az eladó megkérdezi kétszer, hogy milyet? Akkor inkább megmutatom a pult másik felén. Erre ő is mondja, hogy jázmin, szerintem ugyanúgy, ahogy én előtte már háromszor. A helyzetet nehezíti a sok akcentus, amelyek közül például a trinidadi még a született amerikainak is érthetetlen. Ilyenkor sajnos az sem segít, ha az illető megismétli mondandóját, mert tizedszerre is érthetetlen marad.

Amikor valaki egyszer kleenexet kért tőlem, megtudtam, hogy az a papír zsebkendő egyik márkája, és tulajdonképpen a papír zsebkendő egyik szinonimájaként használják. Vagy amikor valaki kérdezte, hogy hol lehet a környéken „zírokszolni” jöttem rá, hogy a másológép márkanevét használják igének is. Mint ahogy „Zína” Xena nevének kiejtését takarja. A másik nagyon bosszantó dolog, hogy az angol sok szóhoz nem egy, hanem akár egy tucat jelentést is társít. ĺgy például sok minden lehet a „pot” szó. Tulajdonképpen minden, ami kicsit edény formájú. Lábas, bögre, virágcserép... Vagy a „concrete” szó betont és valami konkrétat is jelent. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a „club” szó bunkósbotot és pálcát is jelent. „Leütöm egy klubbal!” – mondta egyszer mérgében valaki, és én nem értettem, hogy lehet egy egész csoport embert vagy egy helyiséget ilyesmire használni...

Egy történet mesélése közben egy fiatal kolléganő egyszercsak majdnem kiabálva azt mondta: „Shut up!” Ami annyit jelent: fogd be! Még szerencse, hogy nem én voltam a mesélő, mert ezek után nem mertem volna folytatni. Később rájöttem, hogy ez a „nahát!”, vagy a „na nem mondod komolyan!” egyik változata. További megfigyelés: ha ez a reakció egy hír átadásával kapcsolatos, akkor a stílusos válasz a „You shut up!” (te fogd be!), miközben mindenki mosolyog és örül és ölelkezik.

Az emberi kapcsolatok más formáját is nehezíti, ha az ember csak részben beszéli azt a nyelvet, amelyet a másik anyanyelvi szinten. Például nem tud rendesen veszekedni, mert hogyan érveljek úgy, hogy egy-egy szó nem jut rögtön az eszembe. Nem kérhetek szünetet, hogy megnézzem a szótárban! Hogy ez milyen bosszantó tud lenni!

A telefon még rosszabb, hiszen személyesen még vissza-visszakérdez az ember, ha a következőket hallja: „Szia, én Majk Vidsájr vagyok, és a Prlskdjféalkd eoiklskdjféa szeretnék eosdkfjaé djeiiosksldis dksoek?” Ilyenkor az embernek még visszakérdeznie sincs mire. Tizedszerre már kínos elmagyarázni, hogy én nem vagyok ilyen anyanyelvű, és lenne szíves lassabban és még egyszer.

Annak ellenére, hogy az amerikaiak rendkívül kedvesek, és ha valakiben az igyekezet csak egy csíráját is felfedezik, állandóan dicsérik nyelvtudását, az ember, aki anyanyelvén az igényességhez szokott, minél jobban beszéli az új nyelvet, annál jobban érzi, hogy elég ramatyul megy neki. Például azt, hogy „ez a dolog meglehetősen megviselt”, angolul nem tudom pont így kifejezni, és valami olyasmit mondok, hogy „nehéz volt”. Harmincévesen egy nyolcéves nyelvhasználati szintjére térni viszsza nem éppen felemelő érzés. Persze, a magyar nyelv sem egyszerű. Egyszer valaki mesélte, hogy összekeverte a szúnyog és a szőnyeg szót, s komolyan és szenvedélyesen mesélte: este mennyi szőnyeg volt a kertben, és röpködtek körülötte, röpködtek megállás nélkül, s mind agyonmarták...