Szubjektív Nemzeti Színház-teszt

Budapest. Február 18-án bejárás keretében mutatták be a sajtó képviselőinek a Nemzeti Színház épületét. Az alábbiakban az Index internetes folyóirat munkatársának szubjektív beszámolójából idézünk:

Az előcsarnokból felfelé tekintve belátható a közönség mozgását és szortírozását szolgáló három emelet, a legfelső két szint galériaként néz a bejárat homlokzatának gigantikus ablakaira. A színháztermeket csak az épület elülső karéja felől lehet megközelíteni, hátul a színészek és a személyzet birodalma húzódik. Az egyes szintekre gusztusos lépcsőkön, illetve panoráma és nem panoráma liftekkel lehet feljutni. A földszinten kapott helyet a ruhatár is, ami logikus és támadhatatlan lépés.

Az előcsarnokból lefelé indulva a stúdiószínpad mitikus világába lép a látogató. A sötét padlót és falakat borító üvegmozaik, illetve a plafon tejútmintázata azonnal megadja az alaphangot, ami a félelemmel teli vágyakozás és a keserédes melankólia között van valahol. Fontos momentum a büfé, amit egyébként minden emeleten szigorú teszteknek vetettem alá.

Maga a stúdiószínpad a legfrankóbb ilyen jellegű objektum, amit valaha láttam. Kellemes, kompakt (150 férőhelyes) és a sajtóanyag szerint nagyon modern (egy emelhető, süllyeszthető pódium is szerepel benne többek között). A sajtó képviselőjeként abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy a díszpáholyból vethettem az első pillantásokat a nagyszínpad nézőterére. A 619 férőhelyes nézőtér szinte eltörpül a gigantikus színpad mellett. Első blikkre meg nem mondaná az ember, hogyan fér be ide ennyi ember. A székek viszont elég kicsik ahhoz, hogy ez tényleg megtörténhessen. Azt nem mondom, hogy kényelmetlen lesz végigülni egy előadást, de a könnyeimmel küszködök, ha a páholyok üléseire gondolok. Aki megfizeti, annak mindig jobb, ez így megy. A teremben a színpad méretén kívül nincs semmi meglepő. Van egy jó kis csillár (Swarovski kristály, bármit is jelentsen ez), klasszikus színház, na. Az akusztika elvileg jó, ezt a zsibongó újságírók miatt lehetetlen volt megállapítani, de Arkagyíj Popov neve minden kultúrember számára garancia kell, hogy legyen.

Maga a színpad Európában egyedülálló technikával lett telezsúfolva, minden egyes eleme mozgatható, süllyeszthető és billenthető, még forogni is tud. Mindezt modern számítógépek vezérlik, elég egy próba, és onnan kezdve az öszszes előadás alatt minden ugyanúgy mozog, süllyed és billen. A nézőtérről belátható terület mellett rengeteg hely marad a díszleteknek is. Egy húsz méteres mókus kicsit oldalra döntve simán befér.

Most jön az izgi rész. A sajtó képviselőjeként megtekinthettem az épület azon részét, ahová a standard felhasználók talán soha sem jutnak be. A konklúzió egyszerű: a Nemzetiben majdnem jobb színésznek lenni, mint nézőnek. Nem csak azért, mert nekik fizetnek mindezért, hanem mert az öltözőket simán össze lehet téveszteni egy jófajta hotelszobával. Szinte mindegyikhez tartozik egy kisebb erkély is, ahonnan apró virágokat lehet dobálni az alul tömörödő rajongóknak. Egyébként lássuk be, ez így dukál.

Mivel egy mélyreható, komoly teszthez rendes előadás és sokkal több néző kell, csak az első meglepetés élményein osztozhatunk. Azon lehet vitatkozni, ahogy kinéz. Talán tényleg Star Trekes kicsit, de mondom, most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az új Nemzeti működőképesnek tűnik mint színház.