Színházi Monarchiát teremtettek

Emília Vášáryová nosztalgikus keringője Sajátos szakmai „párbajnak” tekintette a pozsonyi társulat a Vígszínház meghívását. 1995-ben ugyanis a vígszínházi Össztánc (rendező: Marton László, író: Békés Pál, koreográfia: Imre Zoltán) vendégszerepelt hatalmas sikerrel a pozsonyi Nemzetiben. A szlovák előadás létrehozásának gondolatát Eszenyi Enikő vetette fel, aki maga is részese a magyar Össztánc immár tíz éve tartó sikersorozatának.

Az „ős-Össztánc” azonban Párizsban született 1981-ben a Theatre du Compagnol színpadán, és nyomban el is indított egy szokatlan láncreakciót.

Az előadás magyar „importőre” Békés Pál lett.

„Három évvel a bemutató után, 1984-ben A női partőrség szeme láttára című színdarabomat tűzte műsorára a Theatre du Compagnol. Kitűnő színészek játszották nagy sikerrel. Két hétig voltam velük, és sok vörösbort megittunk. Ezenközben kiderült, hogy ez a zseniális színházi együttes Ettore Scola A bál című, általam is rajongva szeretett film alapját szolgáltatta. Az alap alatt az értendő, hogy a Theatre du Compagnol előadását látta az olasz rendező Párizsban, és ő is annyira megszerette, hogy az eredeti francia csapat háromnegyed részét be is vitte a filmbe. A többi szereplő olasz volt, hiszen a film Olaszországban készült. Miután azonban még több vörösbort megittunk, megnéztem a francia előadás videofelvételét, ami sokkal terjedelmesebb és egészen más karakterű produkció volt, mint a film. És miközben Jean-Claude Penchenat, az előadás rendezője a barátom lett, eszembe jutott, hogy elkérem tőle a jogokat. Ezen ő alaposan meglepődött, és azonnal visszakérdezett, hogy milyen jogokra gondolok? Tudniillik az, amit ők vittek történésben az előadásba, a magyar néző számára nem lett volna elég. Sorra vettük ugyanis, hogy mit tudnánk átültetni belőle a mi produkciónkba. És arra a megállapításra jutottunk, hogy semmit. Mert ahol ők nyertek, ott mi mindig veszítettünk. A 20. századi francia és magyar történelemben nincsenek is közös pontok. Hacsak nem számítom a Magyarországra bevonult szenegáli lövészeket, akik 1919 táján őrizték Szeged városát. Jean-Claude barátom ezek után nagyon kedves jogajánlatot tett, ami annyiból állt, hogy »Felhatalmazom Monsieur Békést, írjon meg egy darabot, amelyben zene és tánc van.« Ezen aztán jót nevettem, s miután hazajöttem, Radnóti Zsuzsa közvetítésével előadtam az ötletet Marton Lászlónak, aki röviden csak annyit mondott: »Ez az!« Tudniillik a Vígszínház éppen akkor egy sátorban kezdte meg évadját az átépítés okán. Ez lett tehát a nyitóelőadása. Ötven mininovellát írtam a magyar történelemből úgy, hogy azok szöveg nélkül, pusztán mozgással is előadhatóak és érthetőek legyenek. Ebből az ötven történetből került be aztán az előadásba tizennyolc, és ezt láthatták annak idején Pozsonyban is. Egy nagyon tehetséges lengyel rendező pedig februárban Varsóban kezdi el próbálni a darabot, természetesen a lengyelországi eseményekre építve.”

A pozsonyi előadásról Szegedi Erika, a magyar Össztánc egyik szereplője, továbbá Garas Dezső és Gryllus Dorka is elragadtatással beszélt. Pozsonyi kollégáik játéka, tánc- és énektudása mindannyiukat elkápráztatta.

Békés Pál szerint a szlovák verzió az összhatást tekintve különbözik a magyartól. Derűsebb és humorosabb, mint a budapesti előadás.

„Lehetséges, hogy ez a két nemzet élethez való hozzáállásából fakad. De így is magával ragadó, nekem kimondottan tetszett. Nem állítom, hogy mély és kimerítő, amit én Szlovákiáról tudok, de azt mondtam magamban, három dologra nagyon kíváncsi leszek, hogyan fogják megmutatni a darabban. Az első 1968 volt, amit pazarul megoldottak. A második Csehszlovákia szétválása. Ezt is remekül ábrázolták. A harmadik, és ezt vártam talán a legnagyobb izgalommal: a Felvidék visszacsatolása. Nyilván végiggondolt oka volt, hogy ezt miért ugorták át az alkotók. Egészében véve így is sodró és hangulatos, maradandó értékű előadást láthattunk.”

Helena Krajčiová remek „magánszáma“Jana Nemčoková felvételei Az „alaphangot”, akárcsak Pozsonyban, Budapesten is Ladislav Chudík adta meg, ahogy a Carlton Szálló bölcs, sokat látott főpincéreként kirakta a hamutálakat a táncterem asztalaira. Arcán ott ült mindaz, amit a múltból átmentett a jelenbe, finom gesztusaival nemcsak a saját életét mutatta fel, kommentálni tudta a Monarchia szétesését, a háborús eseményeket, a zsidóüldözést, a szocializmus létrejöttét, hatvannyolcat, az oroszok bejövetelét, a normalizálódás időszakát, a rendszerváltást és az azt követő eseményeket, majd Csehszlovákia kettészakadását és a jelent. Az előadás egyik megható jelenetében a Yesterdayt hallgatja mozdulatlanul, de ahogy egy helyben áll, és perceken át a múltra koncentrálva néz maga elé, ez most a magyar közönséget is elragadtatta. De a többi színésznek is megvolt a maga nagyjelenete. Emília Vášáryová és Robert Roth érzéki tánckettőse alatt valósággal felizzott a levegő. Kamila Magálová a szétszórtságot „ragozta” nagy adag humorral fűszerezve. Vlado Kobielsky szovjet katonatisztje minden mozdulatával a „nagyhatalmat” érzékeltette. Helena Krajčiová hunyorgó mazsorettje a groteszk báj élő szobra. Tomáš Maštalír ifjú hadirokkantja, a féllábú katona egy döbbenetes erejű balladát hozott a színpadra. Kanócz Zsuzsa a szerelmét sirató lány szerepében, Jan Gallovič féltékeny szeretőként, Gabriela Dzúriková a két férfi közt vergődő nő alakjában, Juraj Slezáček a magány elől menekülő, ősz hajú úr bőrébe bújva adták színészetük legjavát. Ivana Kuxová és Ondrej Kovaľ a zsidók elhurcolását mutatták meg fergeteges sztepptáncukkal. Mély, elfojtott csend után hatalmas tombolás tört fel a nézőtéren, a műkorcsolya világbajnokság láttán (ahol a „pálmát” ismét Helena Krajčiová vitte el) a humor, a Csehország és Szlovákia között kijelölt határ láttán pedig a megrendülés hulláma csapott át a nézők fölött.

Nagy este volt a vasárnapi a Vígszínház falai között. Marton László, a Vígszínház igazgatója szlovákul, Dušan Jamrich, a Szlovák Nemzeti Színház főigazgatója magyarul szólt a két társulat művészeihez. Az Európai Unió küszöbén állva ők már megteremtették a maguk színházi Monarchiáját.