Színház, politika, színházpolitika, kritika

Az 1918-as államfordulat óta mindig is beleszólt. Elég lenne felidézni Faragó Ödön és Polgár Károly színigazgatók folyamatos politikai csörtéit Vavro Šrobár és Dr. Mičura teljhatalmú miniszterekkel az elmúlt század húszas éveiben, de a korabeli felvidéki magyar pártok is belekotnyeleskedtek az akkori színházi életbe. Margóra azért annyit érdemes megjegyezni: az akkori magyar pártok a mostaniakkal szemben valamit tettek is a színházakért, például rendszeresen írtak ki pénzdíjas drámaírói pályázatot. A szocializmus építésének idején a kommunista párt ideológiája határozta meg mind a színházak működését, mind a repertoárt; majd a Rendszerváltoztatás című tragikomédia egyik jelenetében a kinevezett intendánsok csillogtathatták meg szakmai tudásukat a magyar színidirektorokkal szemben. Üde színfolt volt Komáromban Alexander Mrázik katonaorvos mint színházi főfelügyelő. Igaz, Bulgakov is katonaorvos volt. Azt bízvást leszögezhetjük, hogy az államfordulat után színházaink életvitelében a széthúzás volt a domináns elem, amit a különböző pártérdekek és a pártokhoz csapódó kritikusok hergeltek esetenként az ordenáré szintig. „Nem lesz ez így jó, Jóska!”A rendszerváltoztatás után Kiss Péntek József direktori kinevezése volt az első olyan pillanat, amikor politikai érdek alapján született politikai döntés. A második ilyen pillanat az ő menesztése volt, az esemény dramaturgiai felépítése már színházszerű, tipikusan felvidéki magyar: ripacsi hevületű, a véletlenek egybejátszásának az eredménye. Véletlenül Komáromba került Teliahy Péter és véletlenül megrendezte a Tartuffe-öt, amit nyugodtan nevezhetünk színháztörténeti eseménynek. A társulat „örökös” tagjai rádöbbentek, hogy ha ez így folytatódik, akkor esetleg nekik is keményen kell dolgozniuk, vagy kimaradhatnak egy-egy előadásból, ezért fellázadtak a „moderneskedő” Telihay ellen. Emellett a színigazgató nem támogatta szívvel-lélekkel azt az elgondolást, hogy a haknielőadásokra toborzódó szabadcsapatok széthordják a színház kellék-, díszlet- és kosztümtárát. A sértett csoport zsigereiben még működtek a pártállami reflexek, ezért az akkor prominens pártnál (MKP) feljelentették (sic!) a színház vezetését, mondván: mind nyelvében, mind erkölcsében, mind nemzeti érzésében meggyalázza a színház küldetését. A színháztörténeti tárgyalásra 2003. január 10-én került sor az MKP székházában, az alábbi szereposztásban: Bíró: Bugár Béla; Ülnökök: Fehér Miklós, Kvarda József; Személyek: Összeesküvők, Vádlottak. A Bíró döntése: „Nem lesz ez így jó, Jóska!” S nem is lett. Az összeesküvés végkifejlethez vezető színházi lebonyolítását 2003. január 31-re, a Forgács Péter által rendezett Szentivánéji álom díszbemutatójára időzítették, olyan fondorlatos módon, hogy a közönség jelentős részét beszervezték az előadás ideje alatti, illetve a szünetben való feltűnő távozásra; engem is megszólítottak. Izgalmas előadás volt. (Duró Győzőnek tulajdonítják a mondást: „A közönséget nem lehet eléggé alábecsülni.”) A tragikomédia végeredménye: Kiss Péntek József az év márciusában benyújtotta lemondását (Fehér Miklóst idézve: „…súlyos betegségére való hivatkozással…”), Telihay Péter elköszönt, Czajlik József, hóna alá fogva a tehetséges fiatal színészeket, zsebében a nagyszerű Amadeus ajánlólevelével, Magyarországra távozott. Nehéz a döntés, igazgató úr...1989. november 17-ig joggal gondolhattunk arra, hogy az államszocializmus idején számos nagyszerű dráma lapult íróink asztalfiókjában. Egy nappal később az illúzió szertefoszlott: kiderült, hogy egy sem. Később egy-egy politikust, közéleti személyiséget nemzettudat-formáló érvekkel becserkésztek ugyan a szerzők, de bármelyik opust vesszük is górcső alá, egyik sem több puszta színpadi illusztrációnál vagy emlékműsornál. A rendszerváltozás után kötetbe szedett színdarabok (Gágyor Péter, Kiss Péntek József) közül megjelenésük óta egy sem került színpadra. Ez irányú sóvárgásunk viszont most oldódhat, hiszen Csáky Pál hat drámai szöveget gyömöszölt egy kötetbe, s a könyvet tisztelete jeléül le is tétette színházaink igazgatóinak asztalára. A kötet címe Ördögtánc (félreértéseket elkerülendő: semmi köze nincs az Ifjú Szivek által korábban bemutatott, Az ördög tánca című táncszínházi produkcióhoz). A könyvben szereplő hat drámai szöveg közül egy ma már a Boráros Imre Színház műsorán található, Hit és hűség címmel. Időzzünk el egy kicsit ennél. Csáky Pál a színigazgatók figyelmébe ajánlja Ördögtánc című drámai szövegét, amely korábban szerepelt a Komáromi Jókai Színház által meghirdetett librettópályázaton; a szakmai zsűri a beküldött négy jeligés pályamű közül nem tudta besorolni az első ötbe. Azon túl, hogy a szöveg modoros, magyartalan és bárgyú, dramaturgiailag is kivitelezhetetlen. A kötet viszont ott fekszik a direktor asztalán, a szerző politikai hatalommal bíró európai parlamenti képviselő, s a lapok azt zizegik: tudjuk, nehéz a döntés, igazgató úr, de dönthet jól és rosszul is. A végső döntés már most sem kétséges, mint ahogy az sem, hogy a döntés előzménye egy finom sugallatú politikai zsarolás.Időzzünk el továbbra is ugyanitt, de ne gyártsunk összeesküvés-elméleteket. A Hit és hűség című drámai szöveg rövidített változatát 2014. április 24-én mutatta be az egy évvel korábban (2013. augusztus) bejegyeztetett Boráros Imre Színház Kft.; a művész épp negyven nappal az ősbemutató előtt kapta meg a Kossuth-díjat. A Hit és hűség szívszorongató, a kitelepítés verbális képeslapjaiból összeszerkesztett műsor; arra alapoz, hogy ez a történelmi időszak a Felvidék szinte minden családjához bekopogtatott, s mindenki lelkében nyomot hagyott. Maga a szöveg – és a szövegmondás – gerjesztetten patetikus, dramaturgiát ne keressünk benne. A szakmailag silány mű sikert sikerre halmoz, mert üzleti szempontból tökéletesen működik a projekt: melyik felvidéki magyar kultúrház-, iskola- vagy könyvtárigazgató, esetleg polgármester venné a bátorságot, hogy visszautasítja Csáky Pál EP-képviselő színdarabját, amelyet az egyetlen felvidéki magyar Kossuth-díjas színművész ad elő? A drámai szöveget és az előadást – bár a velejéig amatőr – még ebben a formájában is elfogadnám, ha mindkét oldalról őszinte és hiteles lenne. Nem az. Csáky Pál miniszterelnök-helyettesi idejében ezt mondta: „A Beneš-dekrétumoknak a felvidéki magyarság életére már nincs gyakorlati kihatásuk, közös történelmünk egy szelete, amelynek folyamatos felemlegetésével nem kellene ingerelnünk szlovák polgártársaink érzékenységét.” A Boráros Imrének ítélt Kossuth-díjon elsősorban a magyarországi színházi szakma lepődött meg, többen hangot adtak felháborodásuknak, Ascher Tamás pedig egyenesen a Kossuth-díj devalválódását kérte számon a bizottságon. Nem ismerem a díj odaítélésének kritériumait, de mint a felvidéki magyar színjátszásra, annak történéseire figyelő ember azt gondolom, hogy Ferenczy Anna és Dráfi Mátyás életműve teljesebb és szakmailag árnyaltabb, mint Borárosé. Boráros jó színész volt és kitűnő előadóművész. Az önmaga által felépített igényességet áldozta fel a nemzeti kommersz oltárán. Ugyanakkor a Mindszenty-monodráma világkörüli útja, a hazafias vers- és dalösszeállítások megszólaltattak egy-két befolyásos, Amerikába és Nyugat-Európába szakadt magyart, akik vélhetőn jókor és jó helyen szólaltak meg. Úgy tűnik, a magyar törvényhozás lobbifolyosója legalább olyan hosszú, mint az amerikai szenátusé. Huszonöt év, száz premier mérlegeA rendszerváltoztatás óta mintegy száz premiert tartott a Komáromi Jókai Színház, amelyek közül (szubjektív véleményem szerint) 16 jó helyen szerepelhet az egyetemes magyar színháztörténetben is. Annak reményében, hogy egyszer majd akad egy elvetemült felvidéki megszállott vagy csapat, aki, illetve amely majd csatolja a hiányzó láncszemeket (Kováts Miklós és Tóth László eddigi, színháztörténetünket taglaló munkái inkább a 20. századdal foglalkoznak), felsorolom azokat az előadásokat, amelyeket újra szívesen megnéznék: Hegedűs a háztetőn, 1994 (rendező: Bor József); Liliom, 1994 (rendező: Korcsmáros György); Nem félünk a farkastól, 1995 (rendező Ľubomír Paulovič); Amadeus, 2001 (rendező: Czajlik József); Tartuffe, 2001 (rendező: Telihay Péter); II. József, 2004 (rendező: Verebes István); A gazdag szegények, 2004 (rendező: Schlanger András); Karamazov testvérek, 2007 (rendező: Martin Huba); A bor, 2007 (rendező: Bezerédi Zoltán); Három nővér, 2009 (rendező: Martin Huba); Énekes madár, 2009 (rendező: Vidnyánszky Attila); A hentessegéd, 2011 (rendező: Rastislav Ballek); Cseresznyéskert, 2011 (rendező: Martin Huba); Caligula helytartója, 2012 (rendező: Béres Attila); Bányavirág, 2014 (rendező: Keszégh László); Álszentek összeesküvése, 2015 (rendező: Martin Huba). Az említettek mellé sorolnék egy stúdióelőadást: Mese a halott cárkisasszonyról, 2005 (rendező: Czajlik József). A stúdiószínpadot 2002 szeptemberében adták át, az eltelt 13 év folyamán mindössze 6 bemutatót tartottak itt, ami a műhelymunka szegényességére utal. A rendszerváltozás óta számos művészeti vezető kicserélődött a színházban. Pőthe István, Boldoghy Olivér, Mokos Attila, Telihay Péter. Verebes István, Lévay Adina. 2010-től ez a státus megszűnt, 2012-től néhány rendezés után Tóth Tibor igazgató Méhes Lászlót nevezte ki főrendezőnek. A színház dramaturgja Varga Emese, aki szakmai munkát általában a szlovák vendégrendezőkkel végez. A visszajáró rendezők közül megemlíteném Valló Pétert, akinek az utolsó három rendezése (Príma környék, Árulás, Különös házasság) egyértelmű dramaturgiai és rendezői bukás. A rendszerváltozás óta a színház három drámapályázatot írt ki, rövid direktori idejében egyet Beke Sándor, egyet Kiss Péntek József és a tizenhárom éve székében ülő Tóth Tibor szintén egyet, ami nem hat ösztönzőleg az esetleg drámát írni szándékozó szerzőkre. Feljebb már említettem, hogy a várakozásokkal szemben nem bukkant fel kimagasló felvidéki magyar dráma az elmúlt ötven év alatt, értékelhetők, játszhatók viszont igen. Ezért furcsállottam, hogy például a 60. jubileumi évadban felvidéki magyar színmű nem került műsorra, mint ahogy azt is, hogy tanult rendezőink sem jutottak szóhoz az ünnepi repertoárban. Színpadra került egy indiszponált III. Richárd (Martin Huba rendezésében), egy minősíthetetlen Osztrigás Mici (Verebes István víziójában), egy fél felvonásos Príma környék (Valló Péter férceként), ugyancsak fél felvonásnyira sikeredett a Magyar zombi (Bagó Bertalan látomásában), valamint a feledhetetlen Made in Hungária (Méhes László leporolása által). Elfogadhatjuk, hogy a szocializmus idején nem született jelentős felvidéki magyar dráma, de vissza lehetett volna nyúlni például Bihari Mihályhoz, Merényi Gyulához s főképp Lányi Menyhért színműveihez. Mindegyiké ér annyit, mint – Shakespeare-t leszámítva – az egész 60. évad. Méhes László főrendező egy közönségtalálkozón ezt mondta: „A színháznak nem az a küldetése, hogy ítéletet mondjon.” Azt, hogy mi a küldetése, nem árulta el. Honnan kap visszajelzést a társulat?Az Új Szó ez év március 27-i számában interjút közölt Tóth Tibor színigazgatóval, Miklósi Péter tollából. Az újságíró (egyebek mellett) ezt a kérdést is feltette: „A kritika mennyiben befolyásolja a színházi légkört?” Tóth Tibor: „Többnyire mindenki elolvassa a premiereket követő kritikát, bár olyan társulati tagról is tudok, aki eleve kerüli XY színházkritikáit.”Minden színésznek szíve joga, hogy melyik színházi kritikust kedveli, kivel ért egyet, kinek a tanácsát, meglátását fogadja el. A Komáromi Jókai Színház esetében az a faramuci helyzet alakult ki, hogy XY-on kívül más nem ír kritikát a premierekről. Egy-egy recenzió itt-ott megjelenik, de elemző kritika nem. Mi több, a magyarországi kritikusi első vonal nem is látogatja az előadásokat. Meg a második vonal se, meg a harmadik se, meg a szlovák se, esetleg csak akkor, ha ismert szlovák vendég a rendező. De nem jön a japán, a kínai, a kubai meg a mexikói kritikus se. A valóság az, hogy a Komáromi Jókai Színház teljesítményei kapcsán kikerült a magyar nyelvterület színházi érdeklődési köréből, a magyar színjátszás vérkeringéséből. Lehet, hogy a fesztiválzsűrik elemzése mérvadó a színház vezetése és a színészek számára (lásd a tavalyi POSZT-értékelést), de honnan kap visszajelzést a társulat akkor, ha egyetlen fesztiválra sem kap meghívást, mint idén, amikor sem a POSZT, sem Turócszentmárton nem jött össze. Mi több, az alanyi jogon járó kisvárdai fesztiválra is kerülő úton jutott ki a Bányavirág. Annál inkább furcsa ez, mert a folyó évadban két ragyogó előadás is született, a Bányavirág mellett az Álszentek összeesküvése is kiváló előadás. Nem biztos, hogy az információáramlás a kritikusok térfelén akadozik. Az alapvető problémát inkább abban látom, hogy a jelenlegi főrendező tévútra vezette mind az igazgatót, mind a társulatot.  Kommercializálódott a rendszer, s ez a folyamat megállíthatatlannak tűnik. Pedig megtanulhattuk volna: „Hogy a színház nemcsak üzlet, hanem kultúrintézmény is, azt ma már szinte csak a kritika dokumentálja. Puszta létével. Egyszerűen azzal, hogy van. Hogy számon tartja és méltatja a színház produkcióját, az előadást és az előadott darabot. Tudvalevően üzletről nem szoktak kritikát írni, csak reklámot. Mikor tehát a kritikus bírálattal tiszteli meg a színházat, tulajdonképpen minden más üzlet fölött álló kulturális rangját emeli ki és ismeri el. Más lapra tartozik, hogy a mai színház kezdi magára nézve kényelmetlennek találni ezt a megtiszteltetést. (…) Már alig csinál titkot belőle, hogy érdekeinek sokkal inkább megfelelne a független kritika leváltása – megfizetett kommünikével.” Nos, ezt a pár mondatot nem mostanában, hanem 90 évvel ezelőtt írta le egy Kárpáti Aurél nevű ember, aki más mellett színházi kritikákat is írt. Okosakat, érvelőket. A Komáromi Jókai Színház kiváló társulat, 11 univerzális színésszel. Meddig bírhatják testileg, szellemileg azt az irdatlan megterhelést, aminek ki vannak téve? Ha közülük csak egy vezető színész hosszabb időre – Isten mentsen meg tőle – megbetegedne, nem lehetne kiosztani az új évadot. A vezetés részéről ez felelőtlen hazárdjáték. Vigasztaljon bennünket, hogy ilyen módon megnyílhatna az út a pesti celebeknek Komárom felé. A minap már bérletes előadást celebráltak Stohl Andrásék. Azt gondolom, át kellene gondolni a színház jövőjével együtt a küldetését is. Soóky László