Színház és politika

Hogy kezdődött a színházi pályafutása?

A színházhoz való kötődésem tulajdonképpen véletlenek sorozatának a következménye. Én ugyanis gyerekkorom óta költő akartam lenni. Már kamaszfejjel nagyon komolyan tanultam a verstant, természetesen rengeteg verset olvastam, komoly munkát végeztem azért, hogy minden versformában „folyékonyan” írjak. Akartam én prózát, s leginkább drámát is írni, meg is tettem a későbbiek során, de a vers volt mindig a legnagyobb szerelem. Természetesen ehhez a versíráshoz társult, hogy mondok is verset. A színészet maga nem volt olyan nagy álom az életemben, de aztán valahogy mégis úgy alakult…

A Déryné Színház volt az első.

A Déryné Színházat úgy is hívták korábban, hogy Faluszínház. Jártuk az országot, művelődési házakban játszottunk. Csodálatos volt, mert viszonylag sok volt a szabadidőm, amit buszokon töltöttem, így sokat olvastam és írtam. Akkor írtam egész estét betöltő drámák sorát, melyek között történelmi drámák is voltak. És akkor egyszer csak a Déryné Színházban nagy színész lettem. Azt mondta az igazgató, hogy Papp Zoltán a mi színházunk Sinkovits Imréje. Én akkor még Sinkovits Imrére, mint az Istenre néztem fel, s nagyon nagy dolog volt, hogy hozzá hasonlítottak. Különös játéka a sorsnak, hogy pár évvel később együtt játszottunk a Nemzeti Színházban.

A következő állomás a Szolnoki Szigligeti Színház volt…

A szolnoki igazgató szerződést ajánlott. Hívtam, hogy nézzen meg előadásokban. Mire ő: nincs rá szükség, ajánlottak, és ő hisz a barátainak. Így kerültem Szolnokra. A Jóisten, mint oly sokszor, akkor is a tenyerére kapott, mert együtt szerződtem Szolnokra a friss diplomás Székely Gáborral. Ez egy életre szóló szimpátiát hozott magával, onnantól kezdve szinte az egész életünket együtt éltük. Kilenc évet töltöttünk Szolnokon, aztán jött a Nemzeti Színház, ami egy komoly politikai döntés volt. Fizettük is az árát sokáig. A magyar kultúrát egy Aczél György nevű elvtárs irányította. Különös, de művelt, kulturált ember volt. Akkoriban nevezték ki Pozsgai Imrét művelődési miniszternek. Magához rendelte Székelyt és Zsámbékit, s azt mondta: „ha maguk csinálják az országban a legjobb színházat, kérem, vegyék át a porosodó Nemzeti Színházat”.

Négy évadot töltöttek el az ország legnagyobb színházában. Milyen érzés volt a nagy Nemzetiben játszani?

Tele volt velünk minden lap: „ők kilencen” – így neveztek bennünket. A Nemzeti Színházban mi voltunk az „újak”, a „régiek” pedig: Bessenyei Ferenc, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Őze Lajos, Agárdy Gábor, Gobbi Hilda, Törőcsik Mari, és még sorolhatnám. A régiek először szenvedélyesen, sőt néha durván elutasítottak minket. Aztán fokozatosan rájöttek, hogy mi nem azért jöttünk, hogy megegyük őket, s szelídülni kezdett a belső ellenállás. Aztán váratlanul 1982-ben megalakult az önálló Katona József Színház. Székely Gábor igazgatóként, Zsámbéki Gábor főrendezőként dolgozhatott tovább. A Katona pillanatok alatt lett világhírű. Peter Stein, Peter Brook tartottak nekünk mesterkurzust, majd elindultunk világhódító utunkra. Benne voltam az összes legendás előadásban: Csirkefej, Imposztor, Revizor, Übü király, Manó... Aztán Székely Gábor kivonult a szakmából. Szerencsére 5 év után sikerült őt rábeszélni, hogy pályázzon meg egy színházat. Így került a kezébe az Arany János Gyermek és Ifjúsági Színház. Ezt ő elnevezte Új Színháznak. Akkoriban már az volt a divat – ami azóta is jellemző rendszere a magyar színházi világnak, – hogy ha jön egy új igazgató, lecseréli az egész társulatot. Székely is ezt tette. De ő megint összehívott egy erős társulatot. Csak sajnos megint közbeszólt a politika…

Egyre kevesebb értelme van ezeknek a politikai lépéseknek. Mert annak aztán semmi értelme nem volt, amikor Márta Istvánt kinevezték igazgatónak Székely helyére. Azóta már kizárólag politikai alapon dőlnek el az igazgatói pályázatok. Meg sem próbálják átszínezni, elhitetni, hogy egy-egy döntésnek volt esetleg szakmai része is.

Ha jól tudom, nem a politikai döntés miatt hagyta el az Új Színházat…

1994-től 98-ig volt igazgató Székely, és én 96-ban otthagytam az én legjobb barátomat. Fájdalmas döntés volt. Székely a színházát két végzett növendékére bízta: Novák Eszterre és Hargitai Ivánra. Ők életükben először voltak hivatásos színházban, nem ismerték a profi színházak üzemszerű menetét. Én a társulat érdekeit védve komoly összecsapásokba keveredtem Székely Gáborral, aminek az lett a vége, hogy elmentem szakmai nyugdíjba. 98-ig még játszottam a régi szerepeimet, amikor is sokunk meglepetésére Márta Istvánt kinevezték igazgatónak.

Újabb színházak, újabb igazgatók – és kirúgások…

Sokszor tréfálkoztam azzal, hogy engem mindenhonnan kirúgtak. De mindig továbblendített a sors… Amikor Alföldi „kirúgott” a Nemzetiből, azon a nyáron összefutottam Márta Pistával, aki visszahívott az Új Színházba, ahonnan most újra távozni fogok, most éppen Dörner György miatt.

Nem zavarta soha, hogy ilyen gazdag életmű után, mégsem számít, úgymond, celebnek? Hogy bár tisztelik, mégsem kezelik az Önt megillető helyen?

Nem tudom, mennyire ismernek engem. Volt idő amikor televíziós és főleg rádiós munkáim miatt igen népszerű voltam. Ahhoz, hogy ma népszerű legyen az ember, olyan része kell a szakmának, ami az én gyakorlatomban nincs meg. A drámai színészek, akik Shakespeare-szerepeket játszanak, nem válnak celebbé, vagy ha mégis, akkor erős hátszél segítségével... A szakma intellektuális része nem tud tánc- és énekvetélkedőt vezetni a televízióban. Én ezt nem tudnám csinálni, alkatilag nem vagyok rá alkalmas. Hát akkor mit celebizáljanak rajtam?

A politikai szelekkel mennyire kellett szembeszegülnie?

Számos Csurka-drámában játszottam pályám során. Aminek következményeként a szakma liberálisabb része jobb oldalra sorolt. Holott nem törődtem én azzal, hogy Csurka jobbról vagy balról van-e? Közben mindig a szabad gondolkodást hirdető színházakban játszottam… Veszélyes dolog beleszólni a politika nagy játszmáiba. Én történész vagyok, ismerem a történelmet. Az Árpád-kortól napjainkig. A történelem teljes ismeretében azt tudom mondani, hogy nem láttam még olyan politikai koncepciót, amely megoldást hozott volna.

Ha a politikai koncepciók nem hoznak megoldást, hol keressük a kiutat?

Hogy mitől megy előre a világ? Illetve hogy egyáltalán előre megy-e? Hogy miért hiszünk Istenben? Mert kell, hogy legyen. Ugyanúgy hiszünk a társadalmi jövőben is. Hogy majdcsak kialakul valami ebből. Muszáj hinni. Mert különben értelmetlen az élet.

Barakiás és Petronius párviadala a Caligula helytartójában mutat lehetőséget a továbblépésre?

Nem tudom megoldani ezt a kérdést sem Petronius, sem Barakiás oldaláról. Ahogy a szerző, Székely János sem oldja meg. Ennek a nagy párviadalnak nincs győztese. Rendkívül jó darabról van szó, és egy fontos filozófiai műről. De mindig baj volt azokkal a filozófiákkal, amelyek tudták a megoldást. Mert az rögtön dogmává merevedett. Borzalmasan izgalmas játszani Barakiás szerepét, mert percről percre változik, megindul-összeomlik. Éppúgy, ahogy az emberi gondolkodás próbál előre haladni, de mindig visszapottyan. Én alapvetően optimista ember vagyok, aki azt remélné, hogy Petronius életben marad, és valamiféle igazolást kap arról, hogy ugye érdemes volt megharcolni ezt a harcot.
Varga Emese