Színház a szobában

Utána megnyugtattak, hogy kevés helyen olvashattam róluk, mert odahaza sem ajnározza őket agyon a sajtó. Eleve kevés a színházzal foglalkozó platform, a színikritikusok inkább a kőszínházakkal, illetve az állandó játszóhellyel rendelkező társulatokkal foglalkoznak, úgyhogy nem is igazán tudják, mi folyik néhány magánlakás nappalijában. 

Például a Trainingspot Társulat előadásai. Szó szerint meg lehet rendelni őket otthonra, de sokat lépnek fel osztálytermekben, kis klubokban is. Felmérik a helyszín adottságait, és mindig a körülményekhez igazítják az előadást. Alig használnak díszletet – az NFG-ben szinte csak egy asztalra és néhány székre volt szükségük –, a kellékek befértek a két előadás színészgárdáját szállító autó csomagtartójába. 

A lakásszínház vagy szobaszínház tőlünk nyugatabbra rendkívül nép-szerű műfaj, de Magyarországon sem újdonság. Halász Péter és társulata már a hetvenes években játszott lakásokban, miután betiltották őket. Ez a fajta színház kimozdítja a közönséget a szokásos, steril színházi közegből. A játszók nagyon közel vannak a nézőkhöz, de ne olyasmire gondoljunk, mint mikor a kőszínházi színész „formabontó módon” lesétál a színpadról, hogy a közönség között mozogjon egy kicsit. Itt ugyanis nincs színpad, a nézők körülülik a játszókat, szinte össze vannak zárva velük egy történetben. Ezért hamarabb a magukénak érzik a darab cselekményét, a karakterek személyes ismerőseikké válnak. Előadás után pedig együtt lehet cigizni velük (ami persze káros az egészségre, úgyhogy soha ne csinálják!) De nézzük, mit láttunk Dunaszerdahelyen. 

A Helyettem élsz egy ötvenperces monodráma. Nehéz műfaj, igazi próbatétel színésznek, rendezőnek, szerzőnek és dramaturgnak egyaránt, az átlagnézők pedig húzódozni szokott tőle, mondván, hogy mit nézzen egyetlen színészen ilyen sokáig. A jó monodráma eleve fordulatosan van megírva, sokféle játszási lehetőséggel, izgalmas helyzetekkel, humorral és drámával, a végén csattanóval. Csernus János „Janox” darabja, a Helyettem élsz pont ilyen. 

Manyasz Erika pedig alaposan kiaknázza a szöveg nyújtotta lehetőségeket, a minimál díszletről nem is beszélve. Az asztalnál ülve úgy társalog három székkel, mintha tényleg ülnének rajtuk. És úgy változik át főszereplőből az általa mesélt történet mellékszereplőivé, úgy vitázik, veszekszik saját magával, hogy a tér megtelik élettel – csak úgy szikráznak az indulatok. Végig ébren tartja a nézők figyelmét, én legalábbis egyszer sem néztem az órámra. Bora Levente rendezőt is elismerés illeti a sok apró ötletért, nüanszért, amelyek szinte észrevétlenül fokozzák a hatást és előkészítik a terepet a végső nagy meglepetésre. 
Félórás szünet után következett a második, háromszereplős előadás, a Replay. Ez eredetileg egy kortárs amerikai szerző, Stephen Belber műve, de alaposan aktualizálták, hazai körülményekhez igazították, és még a konkrét helyszínt is bevonták a játékba, hiszen a történet az egyik szereplő bátyjának üres kocsmájában játszódik, ahová az illető meghívja rég nem látott gimnáziumi osztálytársát. Azt hisszük, első blikkre „belőttük” mindkettejük jellemét, természetét, aztán szépen, fokozatosan kiderül, miért is beszélt meg találkát a lúzer teremőr Tibi az egyre menőbb filmrendező Viktorral, és miért hívta oda Zsuzsit is, aki sikeres jogász Pozsonyban. Érezhető, hogy ez az előadás pszichológiai alapossággal elvégzett, hosszas elemzések eredménye. És az is, hogy mindenki beleépítette a saját ötleteit. Nem is szerepel a „színlapon” konkrét rendező neve – a hiedelmekkel ellentétben így sokkal nehezebb színre vinni egy darabot, mint rendezővel. 

Ezt a pörgős, energiákkal teli, elgondolkodtató előadást Boros Ádám, Boda Tibor és Jobbágy Kata játszotta Dunaszerdahelyen, olyan természetességgel, amely mögött komoly „szaktudás” lapul. 

A Trainingspot Társulat ráadásul rendkívül sokoldalú, nemcsak a nyitott, kíváncsi felnőttekre gondolnak, hanem a gyerekekre is. Alig egy hónap múlva nekik hoznak el egy előadást Dunaszerdahelyre. 

Ha engem is beengednek, ott leszek...