Szerethetően emberi lélekmentő

Constantine (Keanu Reeves) és foglyaEbbe a kategóriába tartozik Francis Lawrence Constantine – A démonvadász című mozija. Lawrence eddig leginkább mint videoklip-rendező tevékenykedett, a Constantine az első nagyjátékfilmje.

A téma nagyon népszerű, mondhatni tuti recept: vegyünk egy kis katolikus feelinget, marha nagy templomokkal, sok feszülettel, ismételjük el tízpercenként a miatyánkot latinul – ez Amerikában már magában elég misztikus –, fűszerezzük meg egy kis borzongással, és adjunk hozzá egy főszereplőt, aki nagyon komoly arccal el tudja mondani, hogy „A Pokol Bibliájában 21 passzus van a Korintusiaknak írt levélben”. A képregény-szubkultúrákban már lejárt lemeznek számít az az alapállás, miszerint a Menny és a Pokol egy különös – kevés szabállyal kontrollált – partit játszik egymással, melynek tétje az emberi lélek, eszköze pedig a szabad akarat. Ebben a játszmában nemcsak, hogy lehet csalni, de kötelező. Nincs jó és rossz oldal; érdekek vannak, amiket ki lehet használni saját céljaink elérésére, és könnyen előfordulhat, hogy jobb üzletet lehet kötni a Sátánnal, mint Istennel. Filmen ritkábban találkozunk ezzel a kétségkívül merész és rengeteg izgalmas szituációt rejtő megközelítéssel.

John Constantine (Keanu Reeves) egy misztikus magánnyomozó, egy démoni detektív, aki gyermekkori öngyilkossági kísérlete miatt elkárhozott lelkét ipari szintű démonűzéssel szeretné megmenteni. A mennyei hatalmak ezt a jó katolikushoz illő foglalkozást nem számítják be az üdvözülésbe, hősünk pedig már volt a pokolban, és nagyon nem szeretne oda visszakerülni. Hogy a helyzet ne legyen ennyire egyszerű(?), Johnnak – lévén láncdohányos – előrehaladott tüdőrákja van, ami igencsak lerövidíti a lélekmentésre megadatott időt. Összehozza őt a sors (sic!) a halott ikertestvére után nyomozó Angela Dodsonnal, aki szintén médium, és katolikus. Együtt veszik fel a fenti és a lenti hatalmakkal a harcot. A gyakran feltűnő bibliai karakterek bár színészi remeklésekre adhattak volna alkalmat, az egyetlen kiemelkedő teljesítmény Peter Stormare-é, akinek Lucifer-alakítása legalább olyan meghökkentő, mint Alanis Morisette Istenként Kevin Smith Dogmájában. A karakterformálásban erős Keanu Reeves a – karakterformálásban gyenge – Mátrix-trilógia utáni első filmjében megmutatja, hogyan kell egy kétórás filmben minimális mimika nélkül főszerepelni, meg azt is, hogy mennyire jól mutat kezében egy arany színű, kereszt formájú, dobtáras démonölő-géppisztollyal. Ennél többet nem.

A transzcendentálisan túlfűtött férfiból és a szkeptikus nőből álló – az X-akták óta közhelyes – nyomozópáros között természetesen kialakul valamiféle vonzalom, amit egy-két csókkal jelez a rendező, de a nők-bálványa Keanu és a gyönyörű Rachel Weisz között semmiféle nemi indíttatású feszültség nem fedezhető fel a filmvásznon. A forgatókönyv elnagyoltságát még ellensúlyozni tudja az elképesztő látvány, a dialógusok azonban olyanok, mintha egy B kategóriás horrorokon szocializálódott hatéves írta volna őket. Hál’ istennek a Constantine-ban sokat nem beszélnek, Francis Lawrence a film vizuális hatásaival próbálja learatni a babérokat, amihez nagyszerű segítők Philippe Rousselot operatőr (Interjú a vámpírral, Veszedelmes viszonyok) és Naomi Shohan látványtervező (Amerikai szépség). Látvány tekintetében egy remek kortárs film noir született, a hideg acélos és a sárgás-barnás-vöröses tónusok ügyes kombinálásával; a Mátrix, a Dark City, a klasszikus film noir-ok és Terry Gilliam hatásai egyértelműen felfedezhetőek.

Nagy általánosságban elmondható, hogy az izgalmas alaphelyzetből Francis Lawrence rendező messze nem a maximumot hozta ki. A film pátoszát helyenként némi cinizmussal próbálja ellensúlyozni (vagy épp fordítva?), de a tőmondatokból álló párbeszédektől eléggé lapos lesz a történet. Dühítő, amikor nagy költségvetésű filmeket úgy fejeznek be, hogy szinte egyértelművé teszik, hogy a film folytatása kizárólag a meredeken ívelő profitráta függvénye. A Constantine vége is ilyen: ha jók lesztek, és sok mozijegyet vesztek, akkor jövőre újra láthatjátok Keanut két órán keresztül dohányozni.

A film egyik legnagyobb erénye, hogy a kényes téma ellenére nem csúszik át egyfajta olcsó keresztény-ellenességbe (mint pl. a hasonló Stigmata), igaz, nem sikerül a felemelő, világmegváltó mondanivaló és a szórakoztató megfogalmazás közötti összhangot sem eltalálni (mint pl. Az ördög ügyvédje).

A Garth Ennis képregényéből adaptált démonvadász figura (eredetiben Stingről mintázta a szerző) azonban szerethetően emberi, és a produkció látványvilága is lenyűgöző. Nem utolsó szempont az sem, hogy a film a képregény ismerete nélkül is élvezhető.