„Szerelmesek vagyunk a műfajba”

Rimaszombatot 1996-ban hagyta maga mögött, hogy zenét tanuljon. A Dévai Nagy Kamilla által alapított óbudai Krónikás Zenedében találkozott Heinczinger Miklóssal és Török Mátéval, akikkel egy évvel később meg is alapította a Misztrál együttest. A formációban énekel, gitározik és nagybőgőn játszik. A zene szeretetét otthonról hozta magával.

Tavaly a Liszt Ferenc-díjat ünnepelték, idén a Kossuth-díjat vehették át. Mit jelentett átvenni a legrangosabb magyar művészeti-kulturális elismerést?

Nagyon megtisztelő és jó érzés volt. Már csak azért is, mert a huszonnyolc év alatt azt tapasztaltuk, hogy a világ rengeteget változott, és bár a magyar emberek szeretik a verseket, az elektronikus világ, a számítógépek más irányba terelték a figyelmet. Nem afelé, hogy több verset olvassunk. Mi azt láttuk, hogy pont ezért minél jobban, minél erőteljesebben kell tennünk a dolgunkat. Gyakorlatilag szerelmesek vagyunk a műfajba, a verszenésítésbe, és ami vele jár – a versekbe, az irodalomba, a zenébe. A díj azt is jelenti számunkra, hogy vannak, akiknek fontos a verszenésítők munkája és ennek a műfajnak az életben tartása, hogy a kultúrának ez a szegmense nélkülözhetetlen.

A zenekar alapítóinak egyikeként, közel három évtizednyi zenekari pályafutással a háta mögött, hogyan ítéli meg, milyen életszakaszban jár az együttes?

Ezen soha nem gondolkoztunk. Tesszük, amit kell, amit a műfajban szeretünk, és nagyon fontos, hogy mindig az aktuális feladatra koncentráljunk. Most éppen új verseken dolgozunk, készül a következő lemez, ami valószínűleg egy vegyes költőkből összeválogatott verses-zenés album lesz.

Ez a munkafolyamat hogyan zajlik? Hogyan kapcsolódik össze a vers a dallammal?

Az olvasás az életünk részét képezi – erre egyébként mindenkit szeretnénk biztatni. Az irodalom és a versek benne vannak a mindennapjainkban, így a folyamat valahol mindig a verssel kezdődik. Gyakori, hogy elsőként egy zenei dallam, ritmus, zenei folyamat fogan meg az ember fejében, és – afféle fordított gondolkodással – ezt helyezi rá az adott versre. Máskor egyszerre jön a kettő. Ez nagyon szerencsés, ilyenkor szinte az olvasással egy időben születik a dallam. A csapatból mindegyikünk ír zenét.

A világ számos pontján megfordultak. Hogyan látja, kit tud ma megszólítani a zenés irodalom?

Mivel magyarul éneklünk, főképp a magyar emberek szeretnek minket, de más országokban is szívesen hallgatták a zenénket. Négyszer jártunk az Egyesült Államokban, voltunk Lengyelországban, Finnországban, Észtországban, Olaszországban, Spanyolországban és sok más országban. A külföldi koncerteken a dalok nagy része magyarul hangzik el, de mindig igyekszünk megtisztelni a közönséget azzal, hogy az ő nyelvükön is eléneklünk valamit. Az is megtörtént, hogy a külföldi hallgatótól olyan visszajelzést kaptunk, hogy bár eredetileg nem értette a szöveget, pontosan arra gondolt, amit később a fordítás által megtudott a versről. Tehát tökéletesen passzolt a dallam a szöveghez. Ez számunkra külön megtiszteltetés. Egyébként minden létező korosztály hallgatja a zenénket. Az, hogy a számítógép és az elektronikus világ megváltoztatta az életünket, az egyáltalán nem rossz, legalábbis abban az értelemben nem, hogy a világ fejlődik. Azonban továbbra is arra biztatnám az embereket, hogy olvassanak. Ha máshogy nem, akkor képernyőn, és mikor erre nincs idő, jó szolgálatot tesznek a hangoskönyvek és a rádiójátékok.

Milyen szerepet tölt be az ön életében Rimaszombat?

Most már nagyon ritkán, tulajdonképpen csak látogatóba járok haza évente néhány alkalommal. De ha szóba kerül, akkor mindig elmondom, hogy felvidéki embernek tartom magam. Ez fontos része a mondandómnak, és az is, hogy rimaszombati születésű vagyok.

Öccse, Tóbisz Titusz operaénekes. Az a tény, hogy mindketten a zenei pályát választották, azt sejteti, hogy gyerekkorukban fontos szerepet töltött be a zene.

Van egy húgunk is, ő zongorázni tanult, most pedagógus. Édesapánk tanító és néptanctanár volt, az éneklés, a zene belefolyt az életünkbe. Az öcsémmel tizenegy hónap van köztünk, gyakorlatilag együtt nőttünk fel. Gyerekkorunkban hegedülni kezdtünk, aztán ahogy kamaszodtunk, a rockzene felé fordult az érdeklődésünk. Gitároztunk, együtt léptünk fel, versenyeken vettünk részt. A cserkésztáborokban gitárral a kezünkben jártunk a sátrak között, így énekeltünk a többi cserkésszel. Nem történt meg, hogy ne vittünk volna gitárt. A komolyzene is gyerekkorunk óta fontos. Gyerekként kórustag voltam, ez is része a zenei nevelésemnek. Nagyon fontos szerepe volt az életünkben a zenének, ez volt a legfontosabb az életünkben. Édesanyám pedig az irodalmat hozta nekünk, ő nagyon sokat olvasott verset, mesét. Ez mind összekapcsolódott: a népzene, a vers, a beatrock és a komolyzene.

Most már felnőttként, szabadidejében milyen zenét hallgat?

Tulajdonképpen mindent. Nem az a cél, hogy mindig a legmagasabb minőséget keresse az ember. Sokkal inkább az, hogy érdeklődők legyünk, hogy azt keressük, mit lehet tanulni a zenéből. Fontos, hogy törekedjen az ember a minőségre, de ugyanilyen fontos a kíváncsiság. Én legalábbis csak így tudok folyamatosan fejlődni az alkotói munkámban.