Szerelem, minden formájában

A nézőt pedig odaszegezi majd a készülék elé, mert minden kockájával frenetikus jóérzéshangulatot sugároz. Összességében pedig azt sugallja, hogy semmi sem fontosabb, mint a szerelem, minden formájában.

Nézzük ezt a filmet, s egyre inkább úgy érezhetjük, ez a nagyszerű rendező, Garry Marshall megint olyan mozit csinált, mint amilyet korábbi örökzöldjével, a Micsoda nő!-vel sikerült megalkotnia. Olyan üdítő mozgóképes opust „gyártott” újból, ami jó, ha ott van elérhető közelségben a polcon, bármikor leemelhető, amikor, mondjuk, magunk alá kerülünk, és nem akarunk másnaposságot okozó tudatmódosítókhoz nyúlni, mert megteszi egy mozi is. Mint ez a romantikus vígjáték, amely a szeretet- és szerelemtöltetén kívül a reménynyújtásban is igyekszik odatenni magát.

Rengeteg apró, egymással párhuzamosan futó, egymást átszövő történet bomlik ki benne 2011 utolsó napján arról, hogyan élvezzük (már most filmen, előre) a 2012-re virradó szilveszter éjjelt. Ám történetei nem nyálas kis cukorszirup-sztorik: ott van bennük némi szociális és lélektani háttér, a bohóckodás mögül előbukkannak egy kicsit szilveszterire hangolt hétköznapi gondjaink is, amelyeket nem szilveszterkor sokkal nehezebben viselünk. Az év utolsó napján azonban valahogy tompítja a bajok élét a kezdet – az új év – reményével feltöltött hangulat.

Nem csak hótlaza, torokszorító jelenetei is vannak e vígjátéknak. Az egész filmre vonatkoztatva elmondható, hogy abszolút emberi léptékű. Ám az a monológ, amelyet szerepe szerint kórházi ágyán Robert de Nirótól hallunk, azokkal a mondatokkal, amelyeket a mellette elszunnyadó nővérnek mond el vallomásként, a film egyik legemberibb sugallata. A szeretet fontosságának hangsúlyozásánál többet nem közöl ez a Robert de Niró-i vonal, meg talán annál sem üzen többet, mint amit már a Kis hercegből is tudunk, vagyis hogy kellenek a visszatérő momentumok, amelyektől egyik nap különbözik a másiktól. Mégis jó újra meggyőződni arról, hogy jól csak a szívével lát az ember.

Van ennek a Szilveszter éjjelnek a szerelemről elmondott több csodája mellett egy mindenek elé tehető: a Michelle Pfeiffer és a Zac Efron alakította figurák története. Mintha egy új Harold és Maude-féle sztori bomlana ki előttünk (a Harold és Maude egy 1971-es, élvezetes édes-bús amerikai vígjáték egy elkényeztetett gazdag ficsúrról és egy habókos öreg hölgyről). Ez a két színész – Pfeiffer és Efron – olyan meghatóan, magával ragadóan alakítja a szerepét s játszik el egy ötletes, sziporkákkal teli jó sztorit, hogy ők vállnak ennek a bazi nagy szilveszteri bongásnak a felfedezettjeivé. Az ő sztorijuk külön filmként is pompásan megélne.

S van bőven nyílt (pl. a gyerekszülésverseny) és rejtett humora ennek a sok szálon kibomló sztoriláncnak. Az egyik nagyon rejtve van, azért is érdemes utalni rá, meg azért is, mert jó! A Jon Bon Jovi által alakított rocksztárért epekednek a női rajongók, köztük egy luxuskonyha előkelő alkalmazottja, aki elolvad az énekes közelségében. S mikor a körberajongott idol megjelenik a zöldségekkel-gyümölcsökkel gazdagon ellátott konyhában, a lány aléltan érdeklődik, hogy kaphat-e tőle autogramot. „Lehet-e banánra? – kérdezi. – Minthogy papír nincs kéznél!” – indokolja. E megszólalás groteszk szellemisége sokféleképpen értelmezhető, még obszcén fantáziával is.

Parádés színészgárda tolmácsolásában annyi ötleteset, meglepőt és jót ad ez a film (még ha talán olyat is, amire azt mondhatjuk, nem is olyan eredeti – mint pl. a liftbe rekedés), annyi reményt nyújt, és annyi melegséget sugároz féktelenül bolondos szilveszteri hangulattal körítve, hogy naponta jól érezhetjük tőle magunkat. És néha nem is kell több.