Szeptember 11. a vásznon

A leggyorsabb annak idején egy francia producer, bizonyos Alain Brigand volt, aki sebtiben összetrombitált tizenegy rendezőt tizenegy országból. Azt a feladatot kapták, hogy csináljanak egy-egy 11 perc, 9 másodperces, egysnittes rövidfilmet. Ez lett a 11'09”01 – Szeptember 11 című szkeccsfilm, amelyet már a 2002-es Velencei Filmfesztiválon bemutattak. Olyan nevek mondtak igent a felkérésre, mint Ken Loach, Claude Lelouch, Sean Penn vagy Alejandro González Inárritu. A sok megkötés nem igazán vált az alkotás javára, a film meglehetősen egyenletlen színvonalú, sok benne a pátosz, a melodráma és a filmes közhely. Művészileg az Inárritu által rendezett epizód a legkiemelkedőbb, amelyik magát az eseményt mutatja, úgy, hogy egy ideig csak kétségbeesett kiabálást, hangfoszlányokat hallunk és a sötét vásznat látjuk, aztán be-bevillannak a füstölgő ikertornyok és az ablakból magukat kivető emberek.

Spike Lee, New York fekete arcának hírhedt krónikása egy, már meglévő forgatókönyvbe építette bele a terrortámadás motívumait. Az utolsó éjjel című filmet 2002 decemberében mutatták be, és Edward Norton mellett a World Trade Center helyén tátongó gödör is szerepet kapott benne, ha csak jelképesen is.

A Szeptember 11 – Terror a fedélzeten (2004) sem magáról a támadásról mesélt, hanem egy nagy, átfogó biztonsági szervezkedésről. Egy admirálist azzal bíznak meg, hogy hozzon létre egy új szervezetet az FBI, a CIA, a hadsereg és a rendfenntartó erők összeboronálásával. Daniel Sackheim rendező jóvoltából a néző bekukkanthat a nemzetbiztonságiak mindennapjaiba, és arról is kap egy elméletet, hogy milyen események vezethettek az Egyesült Államok életét megváltoztató terrorakciókhoz.

A 9/11 – A terrorizmus útja, David L. Cunningham filmje (2006) szintén azt igyekszik bemutatni – talán túlságosan is aprólékosan – , mennyire tökéletlen a rendszer. A Harvey Keitel főszereplésével készült két részes alkotás fontos pozícióban lévő döntéshozók mulasztásait és egyéni érdekeit veszi sorra, a történet az ikertornyok elleni támadás reggelén ér véget.

Természetesen Oliver Stone is lecsapott a témára: World Trade Center című 2006-os filmje a romok aladt rekedt két tűzoltóról szól, akik tizenkét órát töltenek azzal, hogy életükről, családjukról, reményeikről mesélnek egymásnak. Egyikük sajnos Nicolas Cage, aki akkorra már annyira elkoptatta arcát különböző akciófilmekben, hogy hiába igyekezett annyira eljátszani a „névtelen hőst”, nem volt képes megszabadulni hollywoodi filmsztár mivoltától.

Szintén 2006-ban készült a „műfaj” szerintünk legsikerültebb darabja, a United 93, Paul Greengrass filmje a negyedik repülőről, amelynek utasai és személyzete ártalmatlanná tette a terroristákat. A sztárok nélkül, dokumentarista stílusban készült film azért is érdekes, mert valós időben játszódik – azt a kilencven percet mutatja be, amelyet a gép a levegőben töltött. Felváltva látjuk a fedélzeten és a két földi irányító központban történteket, a rögzített telefonbeszélgetések szó szerint hangzanak el, a gépen zajló eseményeket pedig a forgatókönyvíró képzelte hozzá, mivel – mint tudjuk – a gép lakott területen kívül csapódott a földbe, és nem voltak túlélők.

Bár nem mozifilm, mégsem maradhat ki ebből az összeállításból Denis Leary sorozata, a Rescue Me, mert kevesen tudták ennél jobban megragadni az amerikai pszichét a szeptember 11. utáni időszakban. Leary egy alkoholproblémákkal és viselkedészavarral küzdő, Tommy nevű tűzoltót alakít, akinek szeptember 11-én meghal az unokatestvére, és ezért magát okolja. A közeli rokon szellemalakban visszajár, és életvezetési tanácsokat osztogat neki, ami gyakorta torkollik ordenáré veszekedésekbe kettejük közt. De megfelelő mennyiségű tömény ital elfogyasztása után az is megesik, hogy maga Jézus keresi fel Tommyt. Az agresszív tűzoltó egészen másképp küzd meg a poszttraumás stresszel, mint Adam Sandler az Üres városban (r. Mike Binder, 2007), aki ai terrortámadásban veszítette el feleségét és gyermekeit, és egykori egyetemi szobatársába kapaszkodva próbál talpra állni. Itt a neuralgikus dátum kissé erőltetett, hatásvadász húzásnak tűnik, hiszen bármilyen más módon is elpusztulhattak volna a férfi szerettei.

A legfrissebb próbálkozást Stephen Daldry, az Órák és a Felolvasó rendezője jegyzi. Ő egy kisfiú személyiségének változásain keresztül igyekszik bemutatni mindazt, amin az amerikai társadalom keresztülment. A Rém hangosan és irtó közel című film a kezdeti pániktól az elkeseredésen és bezárkózáson át az újra megnyílás lassú folyamatát láttatja. Maga a terrortámadás nem kerül fókuszba, illetve csak a tragédiát kiváltó okként szerepel a történetben. Bármilyen más traumát behelyettesíthetünk, és máris mindenkinek megvan a saját története...