Szép mese bábeli zűrzavarral

A színészek: Anni-Kristina Ussu, Ville Haapasalo (Veiko) és Viktor Bicskov (Ivan) élettel teli játékukkal teszik élvezetessé a filmetKéparchívumEllenkezőleg, ámulattal néztem például a pozsonyi filmfesztiválon Andrej Koncsalovszkij megrázó munkáját, az Őrültekházát, amely a csecsen háborút egy elmegyógyintézet lakóinak életén keresztül láttatja megdöbbentő képekben. És külön örülök, hogy filmklub-forgalmazásra végre hozzánk is eljutott egy opus, ráadásul egy nézhető jó film, amely azt jelzi, hogy él még az orosz mozgóképművészet.

Nem nemzetisége és nem is a tematikája, inkább az zavart a Kiskakukkal kapcsolatban – igaz, csak az első pár percben –, hogy ülök-ülök a vászon előtt, bámulom a fekete-fehér pergő kockákat, és nem tudom, mit látok. Pontosabban, nem értem, hogy mi akar lenni az, amit látok. Nem tudom értelmezni, miért bilincselnek egy SS-egyenruhás katonát saját bajtársai egy sziklatömbhöz. Idegesít, hogy lemaradtam valamiről, mert hiába próbálom visszafelé pörgetni a látottakat, keresve az utalásokat és összefüggéseket a kezdő képsorokban, nem tudok rájönni, miért hagyják őt magára alig egy méter hosszú láncra fűzve, egy-két doboz konzervvel, ivóvíztartalékkal és egy szál puskával. Közben azt látom a vászonról, hogy az őt kikötöző német katona azon morfondírozik, elkobozza-e a fogoly szemüvegét, vagy ne. Itt már csak ámulhatunk, hogy mi is van akkor, minek kell ilyen részletekbe belemenni kamerával, miért fókuszálunk arra a francos szemüvegre. Még azok alatt a lassú, vontatott percek alatt sem világosodik meg előttünk, hogy milyen irányt akar venni a film, amikor a sziklatömb foglya összeillesztgeti és összeragasztgatja a két szemüveglencsét. Azt már sejtjük, hogy minden bizonnyal gyújtólencseként próbálja majd használni. Ekkor viszont az a nagy kérdés, vajon mi lehet a szándéka a tűzzel. Na aztán a tűz meg is gyullad: a leleményes katona megpróbál gödröt égetni a sziklába vájt vasék körül, amelyre a lábára csatolt láncos bilincset kikötötték. Hosszú, súlyos percek következnek, amíg a szikla rabja iszonyatosan kemény nekifeszüléssel megpróbálja kiszabadítani magát. És innen feszültté válik, s pillanatnyi lazaságot sem enged a film, szinte magába szippant. Olyannyira, hogy nézőként együtt erőlködünk a kiskatonával, aki annyira meggyőző, hogy egyszerűen megfeledkezünk róla: valójában ő „csak” színész. Negyvenperces küzdelme végére, amikor elmozdul a sziklától, lábán a bilinccsel és a lánccal, akár el is sötétedhetne a kép, és indulhatna a stáblista, hiszen ez a negyven perc önmagában több, mint sok esetben valami semmi kis sztori háromórás maszatolása. Oly frenetikus élményt nyújt e színészi teljesítmény, hogy egyáltalán nem lenne hiányérzetünk, ha kérdéseinkre esetleg nem kapnánk választ. De hol van még a vége, itt kezdődik csak a sztori. Kiderül, hogy a második világháború vége felé járunk, a kiszabadult katona pedig egy hátrahagyott halálraítélt finn mesterlövész, Veiko, aki a németek oldalán harcol, s szeretne már kiszállni a háborúból. Menedéket talál egy lapp asszony, Anni kunyhójában, ahol már van egy férfi: Ivan, a sebesült szovjet katona, akit az asszonyka rénszarvasvérrel visszahozott a halálból. Ivan, bár még gyengélkedik, farkasként esik Veikónak, mert a fasisztát látja benne. Az nem tudja elfogadtatni vele, hogy ő egy finn egyetemista, akinek nem ellensége az a nép, amely Dosztojevszkijt és Tolsztojt adta a világnak. Különben is, ahogy magyarázza, ő már befejezte a háborút. Ivan azonban ebből semmit sem ért, mint ahogy az asszony szavaiból sem, hiszen mindhárman más nyelvet beszélnek. Ebben a bábeli zűrzavarban mégis akad „tolmács”, Anni szeretete és békés természete, amely a férfiakban a gyűlöletet szeretetté változtatja. A filmkezdet kemény realizmusa azonban egyszer csak meseszerű megoldásokba csap át: egy ideig még hihetjük a rénszarvasvér erejével való gyógyításról és hasonló csodás elemekről, hogy a tradicionális lapp rítusvilág részei, de aztán kezdenek úgy alakulni a dolgok, mint a népmesékben. Anni Veikót és Ivant is megszereti. S nem csak lelkileg. Mivel a férjét négy éve elvitték a háborúba, szexuális étvágya viszont nagy, lappföldi szirénné válik, s mindkettőjükkel ágyba bújik. Élvezetét csak úgy visszhangozza a lapföldi éjszaka. A film pedig itt – talán a nagy kielégüléstől, mert mi következhetne még?! – átlendül irreálisba. Olyanok történnek, hogy Anni sámándobbal és egész éjszakás vonítással Veikót visszafordítja a holtak birodalmából. Vagy, hogy – bár a két férfi egyszerre távozik az asszony farmjáról, s akkor másállapotának még csak jelét se látni – Anninak két fia születik, az egyiknek Ivan, a másiknak Veiko az apja. De sebaj, ha valaki szereti a jó győzelmét, a Kiskakukkot is szeretni fogja.