Szentek, filmrendezők és Maradona

Az Oscar-szobrocskát a 2013-as A nagy szépségért vihette haza. A díj akkor megerősítette azt a feltevést, hogy Sorrentino az európai film-készítés egyik meghatározó kortárs rendezője. Az Isten kezét a Velencei Filmfesztiválon mutatták be tavaly, itt Ezüst Oroszlánt nyert, Filippo Scotti pedig, aki a film főszerepét, Sorrentino fiatalkori alteregóját alakítja, Marcello Mastroianni-díjat zsebelhetett be érte. Úgy tudni, Sorrentino egy évtizeden át készült arra, hogy elkészítse ezt a filmet, melyben kamaszkorát és filmrendezővé válásának történetét meséli el, és mellyel hosszú idő után tér vissza szülővárosába, Nápolyba. Az alkotást az év végén mutatták be a mozik, legalábbis ott, ahol fogadhattak nézőket, szerencsénkre azonban a Netflix is programjára tűzte.

Nápoly, nyolcvanas évek: a város Maradona-lázban ég. Vajon sikerül-e igazoltatni a világ legjobb focistáját a Neapolinak? Egyesek arra esküsznek, hogy igen, másik tudni vélik, nincs esély ilyesmire. A film mindazonáltal nem a fociról szól, legalábbis nem elsődlegesen. A futballőrület csupán az egyik fontos kulisszája a kamasz főszereplő, Fabietto Schisa (Filippo Scotti) felnövéstörténetének. Ennek a történetnek két másik fontos pillére van még, mindkettő szervesen kötődik Nápolyhoz. Az egyik a filmkészítés. Fellini neve többször elhangzik, és mikor a kamasz Fabiettót kísérjük végig Nápoly utcáin, a másik híres olasz rendező, Antonio Capuano forgatásának helyszínébe botlunk, sőt, magával a rendezővel is találkozunk. Fabietto életének legfontosabb pillére azonban a család. Hangos, szerteágazó olasz família az övé, időnként egy kissé őrült, azonban szeretettel teli és a végsőkig összetartó. Látunk drámákat, nagy családi összejöveteleket, és azt is, ahogyan a tengerben lubickol az összes nagynéni és nagybácsi. Emellett bensőséges képeket is kapunk Fabietto szüleiről, Saverióról és Mariáról (Toni Servillo és Teresa Saponangelo). Házasságuk első pillantásra rendíthetetlennek tűnik, hiszen annak ellenére, hogy évtizedek óta élnek együtt, úgy fütyörésznek egymásnak, mint egy szerelmes galambpár. Aztán persze, itáliai módra, egy-két jó hangos veszekedés is lezajlik és némi fájdalom is vegyül a szűkebb család hétköznapjaiba.

A vallás és a folklór szervesen kötődnek ebbe a nápolyi világba. A film a gyönyörű, szenvedélyes és boldogtalan nagynéni, Patrizia történetével indul (a karaktert Luisa Ranieri játssza). Patrizia egy buszmegállóban várakozik, mikor egy rejtélyes kocsi áll meg mellette. Az ablakból kihajoló úr azt állítja, ő San Gennaro, Nápoly védőszentje, és segíthet Patriziának vágya teljesülésében, abban, hogy gyermeket foganhasson. Patrizia beül a férfi kocsijába, a kocsi továbbhajt, majd a férfi egy ódon épületbe kíséri fel Patriziát. Egy mitikus figurával találkoznak itt, aki a folklór szerint fantasztikus erővel bír. Patrizia hisz ebben az erőben, mikor azonban hazaér, forrófejű férje fogadja, aki meg van győződve arról, hogy felesége ismételten megcsalja. Mint ahogy az egy valamirevaló itáliai családtól elvárható, a családtagok békíteni sietnek: a film egy emblematikus képe az, amikor a kamasz Fabiano szüleivel, hárman kapaszkodva egy robogóba, kacagva, vidáman hasítanak a nápolyi éjszakában, hogy kibékítsék a veszekedőket.

A szentek és a nápolyi babonák fontos szerepet játszanak a filmben. Úgy, ahogy Patrizia találkozik Nápoly védőszentjével, Fabianót a város másik – nem hivatalos – szentje menti meg a tragédiától: maga Maradona, az isteni labdarúgó. Sorrentino filmje ugyanis azt a tragédiát dolgozza fel, mely derékba törte saját gondtalan kamaszkorát. Ennek jegyében a film és Fabiano élete két részre szakad: a tragédia előtti és utáni időszakra. Fabiano a kamaszkor rögös útjait járja, egy kissé visszahúzódó, de alapvetően derűs kamaszfiú a film első felében, aki megbámulja a gyönyörű nőket – leginkább Patriziát, aki köré erotikus fantáziái szövődnek – és rajong a fociért. Aztán hirtelen történik valami, amivel megbomlik a rend és az összhang körülötte. Fabiano boldogtalanná és magába fordulóvá válik, ugyanekkor ez az állapot készteti sorsdöntő elhatározására: mégpedig, hogy a filmkészítés lesz élete célja. Ekkor keresi fel Antonio Capuanót, aki épp Nápolyban forgat, hogy kimondja neki, igenis, lesz miről mesélnie filmjeiben.

Sorrentinót már hosszú ideje foglalkoztatta a gondolat, hogy filmre vigye kamaszkora történetét. Mikor megérett az elhatározás, tíz éven át gyűjtötte családja emlékeit, mielőtt hozzáfogott volna a forgatókönyvhöz. A család történetéhez, Nápolyhoz való visszatérése már csak azért is figyelemre méltó, mivel legelső filmjét követően egyetlen alkotása sem kötődik szülővárosához. Az Isten kezében Sorrentino nápolyi emlékei a rendező fantáziavilágával szövődnek össze. Mindazonáltal a film fő vonala hiteles képet ad életéről: Sorrentino maga beszélt róla, hogy ha nem élte volna át a filmben vázolt tragédiát, melytől Isten keze (azaz Maradona) mentette meg, valószínűleg sosem döntött volna úgy, hogy filmezni fog.