Szent Mihály útján I.

Ebéd helyett csak a boulangerie-re futotta, s nemcsak az időből, ettől kezdve pedig nem lehetett tovább alkut kötni az akut éhséggel. A harmadik pizzaszelet gépies nyammogása közben – akár a gumi – nápolyi sarki éttermekről és vietnamiak által üzemeltetett prágai kínai gyorsbüfékről álmodom, majd arra ocsúdok, hogy a Párisban járt az Ősz emlékezetemben megragadt sorainak ritmusára jár az állkapcsom – a szavak kiesegetnek, de a melódia verklije üresben is jár. Az időzítés tökéletes, de ezt csak akkor tudatosítom, mire az utolsó falások rőzse-dalai lejárnak, az első falások pedig a gyomromból továbbcsúsznak, s a vércukorszintem emelkedésnek indul. Némelyest még kánikula van, de már tréfás faleveleket sodor az elhaladó forgalom forgataga. Tudom, hogy a mostani éppen az az „Egy perc”, amelyet a vers leír. Az egy perc, amely az ősz ígéretével minden évben egyszer visszatér. „Időcsőbe kerültünk” (copyright Tóth Kinga), magyarázom Jének, majd több-kevesebb sikerrel próbálom szabadon szlovákra fordítani a vers sorait, mármint amelyekre többé-kevésbé emlékszem. Annyiban hagyom, egyszercsak egy idegen öregemberarcra ocsúdok, ahogy a forgatagból kiemelkedik, lerípolt külsőjével és lomha mozgásával kirí, rám mered, megáll egy percre, mutatóujját lassan szája elé teszi, s valamit mormol. Majd feloldódik a tömegben. Saint Michelt mondott? Istenátka francia kiejtés!

Az idő, hát az nem számít. Mondom angolul Jének legyintve, úgy fél évvel később egy májusi napon, amikor Szent Mihály útján suhanunk és a Saint Germaine sarkán ott találjuk a helyet és egy percre eszünkbe jut a gumipizza, mint gyomorrándulásnyi emlék. Emlékszel arra a versre? Na persze. Keress rá, meg kell lennie, talán Ján Smrek ezt is lefordította. De angolul biztos megvan. Mondom Jének, de nem hagy annyiban a dolog, magyarázatba kell bocsátkoznom. Hiába az időcső. Egyedül a tér számít. Nem Szent Mihály ideje, de Szent Mihály tere, az, hogy hol van a halál, nem az, hogy mikor van. Lesz. Lehet. Amikor a gumipizzát ettem, még nem tudtam, hogy nemcsak az idő azonos a vers születésével, nemcsak 1906 ismétlődő „Egy perc”-e, hanem a tér is. Ady ugyanis ott írta – és ez számít, nem az, hogy mikor. Persze, a dolog bonyolultabb. Először is, a gumipizzéria akkor még nem üzemelt. Az akkori Café Gambrinusból, majd Café Clunyből a kortárs burzsoázia snassz eleganciájú, hangulatos minimálban tündöklő pizzériát csinált. Pedig az egykori hely asztalainál nem csak a nyugati Bakonyba (ld. Ady: Páris, az én Bakonyom) menekült szegénylegény magyar tintanyalók serénykedtek. „Akkor nyáron korán beköszöntött az ősz, és a sarkon a Boul’ Mich’-ről besodorta a szél a hulló faleveleket. Ady Bois-élménye feléledt, és itt, a kávéház teraszán megszületett a Párisban járt az Ősz” – írja Bölöni György. Vagyis akkor írta, de mégsem akkor írta, és ott írta, de mégsem ott írta. Ebből következik, hogy az az ismerős öregember nem a boulevard-ra gondolt, amikor azt mondta, Saint Michel, hanem a halálra, amely csak olyan idő lehet, amely se nem múlt, se nem eljövendő. Se nem jelen. Csapom össze kezem Jé előtt, a Monsieur le Prince utca sarkán. 

Szent Mihály ideje mindig a jövőben van, az eljövendő halálban, pusztulásban. Az ő ideje a vég kezdete. Nemhiába az ő napján hajtották be az árendát és a nyájat a karámba a maradi világban – mormogom útban a Jardin du Luxembourg felé.