Szent büntetés viszi színpadra ma is

Pénteken lesz a premierje Komáromban Miroslav Krleža drámájának. Martin Hubával a készülő előadásról beszélgettünk, de megkérdeztük azt is, mi vonzza hetvenhat évesen is a színpadra, és érintettük előző komáromi rendezését, A félkegyelműt is.

A félkegyelmű című Dosztojevszkij-regény színpadi adaptációját november 15-én láthatja a pozsonyi közönség a Szlovák Nemzeti Színházban. Vonatzaj töltötte be a Jókai Színházat, amikor néhány hete felújította a társulat a 2017 decemberében bemutatott darabot. Már akkor hallotta a sínek nyikorgását, a vonatfüttyöt, amikor a darab rendezésére készült?
Abból kiindulva, hogy a regény egy vonaton kezdődik, az előadással azt szerettük volna kifejezni, hogy valamennyien a sors vonatán ülünk, s ezzel a történettel elvisz bennünket valahová. Amiként a hétköznapokban is érezhetjük, hogy valami, aminek nem vagyunk az urai, visz bennünket valami felé. Tartunk valahová, nem tudjuk, ki visz és hogy hova vezet bennünket. Néha van olyan érzésünk, hogy befolyásolni tudjuk, de a sors erősebb az akaratunknál, a lehetőségeinknél. A hangok, a pára, a vakító reflektorok, ezek mind jelen vannak az előadásban, a sorssal szembeni tehetetlenségünket fejezik ki.

Az előadást májusban meghívták a budapesti Nemzeti Színházba, a VI. Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozóra. Mivel nem tudott ott lenni, videóüzenetet küldött a MITEM-re. Mit fogalmazott meg ebben az üzenetben?
Már nem emlékszem pontosan. Bizonyára azt, amit most is elmondhatok. Sajnálom, hogy nem tudtam együtt lenni a kollégákkal, az előadással. Végtelenül örültem, hogy meghívtak bennünket erre a jelentős fesztiválra. Remélem, hogy akik megnézték, nem sajnálták a színházban töltött időt. Egyébként eljutott hozzám a híre, hogy A félkegyelműnek Budapesten is nagy sikere volt. Ezért is sajnálom, hogy nem lehetettem ott, de színészként be kell tartanom az órarendemet. Előadásom volt. És a sors bizony, amiként előbb beszéltem is róla, néha rosszakaratú is lehet. Sem előtte, sem utána nem kellett színpadra mennem, csak éppen aznap volt előadásom.

A kilencvenes évek közepétől rendez. Hetvenhat éves. Mi viszi még a színpadra?
Olyasmiket kérdez, mint a családtagjaim. Ők jönnek elő időnként azzal, hogy miért nem hagyom már békén a színházat. A színházi emberek sorsában, legyenek rendezők vagy színészek, van egy szent büntetés, ami a színpadra vonzza őket. A színház mágikus hely, sok összetevővel. Ennek része, hogy naponta több száz ember előtt állhatunk. Hogy valamelyest lehetőségünk van befolyásolni őket, beléphetünk a sorsukba, segíthetünk, hogy megoldják bizonyos élethelyzeteiket. Választ adhatunk az őket éppen érintő kérdésekre, és ezzel hozzájárulhatunk félelmeik legyőzéséhez. Nem akarjuk elhagyni ezt a teret. A jó előadással a legnagyobb örömöt magunknak szerezzük. Ha minden összejön, az örömünk átragad a publikumra, és közös örömöt élünk meg a nézőkkel. Ez a legnagyobb ajándék a színész számára. Lehet, hogy az ilyen szent pillanatokért nem hagytam még abba.

A Glembay ház a kilencedik komáromi rendezése. Megélhetőek lesznek majd a közönséggel olyan pillanatok, amilyenekről az előbb beszélt? 
Remélem. Azt a színészetet részesítem előnyben, amelyben a színész a tapasztalataival alátámasztja azt, amit mond. Ez a mű alkalmas erre, ha nem is minden élhető át benne száz százalékig. Olyan sorsszerű pillanatokat vonultat fel, amelyeket színész és néző a saját tapasztalataiból ismerhet. Hűség, hűtlenség, törekvés, nagyravágyás, családi gyűlölködés, sikeres és sikertelen vállalkozás. Ezért gondolom, hogy a nézőtéren megszülethet az, amire rákérdezett. A nézők velünk tarthatnak a témában, ezáltal felszabadulhatnak esetleges traumáik alól. Freud szerint az ember csak attól tud megszabadulni, amit ismer. Az, amit valaki titkol, elfed, örökre benne marad. A színház alkalmas tér a beismerésre. A néző azt mondhatja, ez az én problémám, az én félelmem is. Hiszek abban, hogy a színház tud ilyen pszichoterápiás teret nyújtani.

Művészi pályája során többször találkozott már Krleža művével.
Prágában rendeztem a darabot, a Szlovák Nemzeti Színházban pedig Miloš Pietor rendezésében Leone Glembayt alakítottam. Bonyolult, összetett szerep. Emília Vášáryová és Ladislav Chudík személyében kiváló partnereim voltak. Bárhol játszottuk az előadást, sikert arattunk. A legnagyobb siker mégis az volt, hogy mindig örömmel tudtuk játszani. Eddigi szerepem közül Hamlettől kezdve Ványa bácsiig Leone Glembay a legkedvesebb szerepeim közé tartozik. 

Hamarosan színészként is látható lesz a komáromi színpadon. Gerhart Hauptmann Naplemente előtt című drámáját hozza el ide a Szlovák Nemzeti Színház. Elárulna valamit a darabról?
Szívesen játszom ebben az előadásban, és a közönség is szereti. A történet arról szól, hogy egy idősebb úr beleszeret egy fiatal lányba. Családtörténet ez is, szerkezetében meglehetősen hasonlít A Glembay házhoz. Ebben a családban is az apa, akit én alakítok, az úr, ez is vállalkozói környezet, mint a Glembayaké. Az apának meghal az édesanyja, és a hetvenesztendős férfi gyászában beleszeret egy templomi kórus huszonkét éves karnagynőjébe. Hauptmann drámája azt bontja ki, miként fogadja ezt a váratlan fordulatot a család. Többet nem árulok a történetről, amely elég drámaian végződik. Minden kiderül, ha eljönnek megnézni a vendégjátékunkat. 

Bárány János