Szégyentelen boldogság – újragondolt King Crimson a BEAT előadásában

„That’s happiness“ 

– mondta valamikor a koncert háromnegyedénél Adrian Belew, amikor a közönség hozzáállása már szinte kimerítette a boldogság fogalmát. A fél órás késéssel, óriási hőségben induló, a Live Nation-nek köszönhetően megvalósuló koncert legelején volt csak némi fáziskésés a hallgatóság részéről, az első pár tételt követően egyre jobban, csaknem exponenciálisan nőtt a boldogság foka… Merthogy tényleg erről volt szó. Hogy lehet az, hogy egy lassan 50 éve írt, most pedig merészen újraértelmezett progresszív rock ilyen hatást kelt? Ám kikről is van szó voltaképpen?

A King Crimson ún. második korszakában a Robert Fripp, Adrian Belew, Tony Levin és Bill Bruford kvartettje három lemezt adott ki 1981 és 1984 között. Ezen voltak a Discipline, a Beat és a Three of a perfect pair. Nem vagyok biztos benne, hogy ez a három album mindig megkapta azt az elismerést, amit érdemel, aminek sok oka lehet. A zenekar első, 1975-ig terjedő érája ezzel szemben mindmáig osztatlan lelkesedést vált ki.

Úgy érzem, azzal, hogy a BEAT projekt két éve életre kelt, ez a helyzet megváltozott mind az idős, mind a fiatal zenehallgatók számára. Az történt ugyanis, hogy Belew és Levin mellé két igencsak erős név sorakozott fel Steve Vai és Danny Carey személyében. Persze aki kellően rutinos zenehallgató, az látott már elvetélt supergroup-okat, vagy csak a pénz miatt összeállt alapító tagságot. Így eredetileg csak a nevek alapján nem lehetett biztos a siker. Ahhoz színpadra kellett állniuk, ám ahogy az megtörtént, minden kétség okafogyottá változott. És a BEAT két éve tartó zenei sikertörténetté – s ami még fontosabb – ünneppé vált, amelyet nemcsak a kvartett, de a közönség is igazán szégyentelenül élvezhet.

A budapesti Barba Negra színpadán az első perctől fogva nyilvánvaló volt, hogy hosszúra nyúlt európai turné ellenére a négy, 65 és 80 év közötti zenész úgy nyúlt a három lemez anyagához, hogy senkinek ne legyen kétsége afelől: pillanatnyilag ez okozza számukra a legnagyobb örömöt. 

A Neurotica-val szinte berobbantak a budapesti koraestébe, s egy pillanatra sem hagyott ki a koncentrációjuk egészen a Thela Hun Ginjeet utolsó hangjáig. S mindezt haknik, alibik nélkül, jelentős mennyiségű improvizációval. Négyük közül egyiküknek sem kell már senkinek semmit „bizonyítani“, hacsak nem azt, hogy továbbra is maximálisan hisznek a zenében.

Hihetetlen, hogy Tony Levin 80 évesen is még mennyire „élesen“, s egyszerre telten képes ellátni a basszusfutamokat. Épp annyira érett, gyakorlatilag zeneisége csúcsán levő művész ő, mint Belew, aki nem fél a legagyamentebb, legbizarrabb rögtönzéseket előcsiholni a gitárjából. Steve Vait pedig senkinek sem kell bemutatni, túláradó excentrikussága érdekes ellenpontként tölti be Robert Fripp befelé intenzíven figyelő helyét a zenekarban. Danny Careyvel pedig jobb nem is történhetett volna, mint a BEAT: a Toolban és más formációkban lassan 40 éve képviselt egyszerre kőkemény és rendkívül összetett dobstílusa érdekfeszítően szövi tovább a Bill Bruford által annak idején összepakolt dobtémákat.

Számomra egyértelműen az első finálét jelentő Indiscipline volt a csúcspont. A Youtube-on megtekinthető dobkamerás verzióhoz képest feszesebben, agresszívebben játszották el, Carey sok ponton teljesen máshogyan vezette fel a dalt – míg a kötöttebb poliritmusokat döbbenetes fegyelmezettséggel adta elő. Gyönyörűen kibontották a The sheltering sky témáját is, ahol Vai igazán „vállalhatatlan“ dolgokat művelt a gitárjával, amelyet máshogyan, de mégis el lehet mondani Levin játékáról is. Belew éneke az elmúlt évtizedekben nemhogy romlott, hanem javult, amelynek köszönhetően iszonyatosan húzósan hangzottak el a „slágerek“ (pl. Heartbeat, Sleepless, Frame by frame), amelyre az első sorokban rendre bulihangulat kerekedett. Az elvontabb tételek (pl. Lark’s tongues in aspic III, Industry) pszichedeliája, „tudatalattisága“ pedig maradéktalanul működött tömve zenei izgalmakkal.

Nem teljesen világos, mi lesz a projekt jövője, de a több turné, valamint az élő lemez és a koncertfelvételek már önmagukban egy új „adalékot“ jelentenek a progresszív rock történetében. 

Az sem mellékes, hogy úgy tűnik, a King Crimsont többé már semmilyen felállásban nem láthatjuk, hallhatjuk. Részemről nemhogy kielégítőnek tartom a BEAT-et az eredeti zenekar „helyett“, hanem bizonyos értelemben azt hiszem, teljesen egyenértékűnek vele.